 Alaphelyzet: Adott egy szomszédos ország, akik mivel jóléti ország, így jutott nekik egy nagyobb hegyre, mint nekünk. A mérleg másik nyelve mi vagyunk, akik nem félünk (illetve csak kicsit) erre felmászni. A bibliai történetekbõl tudjuk, hogy ha a hegy nem megy ide, akkor mi megyünk oda, mégpedig Skoda Fabiával. Na persze ha teszem azt véletlenül Ljubiljana után nem rohad le. De miért is tenne ilyet? Legalább annyira unlogikus, mint bordarepedés és agyrázkódás után 4 nappal hegyet mászkálni. Akkor hogy is volt ez? Indulásként akárcsak mi készítsetek be 2 napi hidegélelmet, és egy termosz kávét. A többit majd meglássuk.
Ha röviden akarnám összefoglalni Talma öccsének mondássát tudnám kissé módosítva idézni: odamentünk, megmásztuk, lejöttünk, azt csá! (eredetileg: elrajtoltam, megnyertem, azt csá). Szabolcsunk elõadásában ez így hangozna: Mocskos jól megléptük/megnyomtuk ezt a Triglav témát! Na de ha csak ennyi lenne, akkor mégis mit olvasnánk a munkahelyen? Ugye hogy nem jó ez így? :) (alábbi irásban Oti/makka kommentjeit látjátok kék szinnel)
Kik vettek részt a túrán: 5 kissé gagyant arc, név szerint:
-Horváth "egyszem királykisasszony" Otília
-Horváth "GPS" Szabolcs
-Mentes "sokat nyafogok, de megyek mint a gép" Attila
-Tompa "ez se normális" Tibor
-Tüske "túraszervezõ safõrúr" Balázs
És honnan az ötlet? Tavaly Szabi és Balász nekizuhantak ugyanezen hegynek, de a csúcsra nem jutottak fel, csak a Kanjavec nevû csúcsot próbálták be. Viszont mindenképp arcul akarták csapni a Triglavot is szemtelenségéért, hogy nem rendelkezik gyárilag felvonóval. Tehát kb így kezdett szervezõdni az idei túrné. A társaság abszolút eloszlott, volt köztünk, tanuló, tanár, diplomás munkanélküli, próbaidõs diplomás, és diplomás értelmiségi. Részemrõl köszönet Nabil fõnökömnek utólag is mennyi thanx a nem járó szabiért.
Mivel még részemrõl tartott a szigorú orvosi pihenés, sötét szoba és társai, ezért szerda este sötétben hazalopakodtam. Pakolás utolsó simitásai, és már lehet is nyugovóra térni. Próbáltam a táskát Balázs iránymutatásai alapján összeállitani, de mint kiderült még lehet rajta mit csiszolni mindannyiunknak. Elötte nap bevásároltam Mountexben bacskert, nagy táskát, és Decathlonban mászónacit, futónacit (nem vagyok olyan gyors, csak combot jobban kiméli...), mászópólót, stb.
0.nap (Lenti-Bohém kemping)
Reggel 5re volt megbeszélve a tali.
Igazából itt ajánlanám mindenkinek, aki Balázzsal utazik, hogy a következõ algoritumst kell követni ha valahova utaztok együtt, és õ jön értetek:
-megbeszélt idõpont + 15 perc múlva ébredés. Reggeli rutin, öltözés, stb, kiballagás. Ekkor már nem kell olyan sokat várni rá. Ergó elég sokat kellett várnom. Mikor fél óra késés után hívtam szemrebbenés nélkül olyan sztorit kitalált... Dugóba kerültek Lenti központjában! (Nekem is ezt mesélték a fél órás majdnemodafagytam érzés után…ez már elég gyanús, nem?) Egy sárkánytámadást könnyebben elhittem volna. De végre odaértek. Eléggé reflektorgyanúval érkeztek, ebbõl sejthetõ volt, hogy enyhén van csak leterhelve a gép. Utolsóként ugortak be értem, és a kocsi a lámpáját leszámítva nem nyújtott fényes látványt. Mindene tele. Emellett adott volt a feladat, hogy bepasszintani a 40 literes zsákomat a csomitartóba, és a hálózsákomat szintúgy. Nem vettem újat, mivel apu mondta, hogy nagyszerû hálózsákunk van. Ezektõl a mondatoktól már alapban félek, mert hogy van az tény, de hogy valami gixer van vele az tuti. Jelen esetben ez a méret volt. Csak 4x akkora volt, mint a többieké. Sebaj. Végül én behuppantam hátra középre, lábközé kapva a hálózsákot, és irány! Hátul elég meghitt és közeli hangulat uralkodott. (Na azt meghiszem. Ölemben a táskám, táskámon a párnám…pontosabban Balázs hiperszuperul agyontömött, 10 ludnak tollával felvértezett kispárnája) Tán csak a páncélos halaknak volt kevesebb helye. Ja hogy mik azok? Arról majd késõbb...
GPSünk egybõl elindította a himnuszunkat:
Hip Hop Boyz: A hegyekbe fönn
"A hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe
Mert érzem mindenféle gond van most a fejembe
Akkor ejtõzünk a kertben minden délelõtt
Az a jó, ami jó, nem is kell már ennél több
A hegyekben fönn
Ha a hétvége jön
A hegyekben fönn"
Na de a szám végére már a határon is voltunk, ahol sokat nem törõdtek velünk, meg van ezeknek a maguk baja alapon. Irány tova. De merre? GPSünk kb eddig volt a toppon. Valahogy a külföldi térképet elfelejtette betárazni. Rémült arccal bújta az analóg változatot, és nagynehezen elkevertünk a horvát határig. De hogy minek?? Innen már tényleg megzavarodott. Végül azért pár hátulról jövõ "nyakonváglak, ha eltévedünk" (biztos Attila volt...) hatására kissé összeszedte magát. Ptuj elött megállván GPS-ünk szendvicseket kezdett kínálgatni. Ebben jó volt, el kell ismerni. Kis kukoricásban tett kitérõ után suhantunk is tovább, hajtott minket az 1,2es motor, Skoda powa!
Hamarosan már a Ljubljana felé tartó sztrádán haladtunk, amit én egy nagyszerû horkantással ünnepeltem meg. Mégiscsak jó, hogy ilyen jó nagy a hálózsákom. Persze úgy gondolták ezt jó poén megörökíteni, így fényképezni kezdtek, de hát én meg éber vagyok. Kb ekkor hangzott fel késõbbi kedvenc slágerünk, a Zwánczig centimeter. Ehhez Otit is kellemes élmények kötik. Most belegondolva, aki tudja mi is ez a szám, az érdekes dolgokra gondolhat, de garantálhatom, hogy nem arról van szó. Majd kiderül.
Ljubljana elött feltünt Kamnik tábla. Itt rendezik a Terme Snovik Maratont, amire a hegyeket látva idén már tuti nem megyek el. Majd ecce. Ljubljanát nagyszerűen kikerültük a pályán, bár lényegébe akárcsak egy körzõvel nyomtunk egy kört a város körül. Épp önfeledt száguldástba kezdtünk volna Kranj felé, amikor is a motor rángatott egyet, majd dobott egy Critical Exceptiont. Felvillant a mûszerfalon egy motor szimbólum, aminek tervezéskor valamit igencsak benézhettek a mérnökök, mert akkora erõ kellett ehhez a LEDhez, hogy a motor összes ereje erre ment el, mi viszont így megálltunk. Lerobbant... De legalább tényleg megõriztek valamit a jó öreg Skoda 120as tulajdonságaiból. Tán nem pont erre kellett volna tenni a hangsúlyt. A Torovoi fizetõkapú után lehúzódva próbáltunk életet csiholni a gépbe. Kipufancsra panaszkodott. Egyébként biztos az itt feltûnõ havas hegycsúcsoktól ilyedt meg az autó. Sajnos a rituális felnyitjuk a motorháztetõt és a #!"@&+R!!""E+"!"! sem használt. Maradt a telefon, mint utolsó mentsvárunk. Hát a szlovén számokat pont nem jól adták meg a könyvben. Végül felhívtuk a magyar számot, ami így jellenne meg az amerikai filmekben: 1-800-huzzatok ki a sz.rból. Kedves hangú hölgy vette fel, aki egy idõ után nehezen tartotta vissza a röhögést szerencsétlenkedésünket halva. Végül 2 óra múlvára igért segitséget.
Attilánál valahol itt kapcsolhatott be a nyavajgó központ, ami általában egy mondattal operál: Neeee, úúú, ááá! De nyugalomra intettük. 2 nap után sikereket is értünk el :) (Volt az 3 nap is… ;). Miközben a felmentõ seregre vártunk elfogyasztottunk egy fél kilós ropit, és néhány szendvicset, illetve elmentünk az út széli bokrosba elénekelni egy kis dalt, amely imigyen hangzott:
Sárgán virágzik a tök,
részegen hazadöcögök,
tántorogva járok,
közben nagyokat pisá-
rgán virágzik a tök...
Mikor épp eluntuk volna magunkat megjelent az egyszemélyes felmentõ sereg. Majd kis lassitás után tovább is hajtott. (Csak csupán azért, mert egy Audi figyelgetett a platóján…kis naívan azt gondoltuk, hátha ez a cserekocsi?!)10 perc múlva újra megjelent. Ekkor már meg is állt. Szerencsére szlovén barátunk jól beszélt angolul, és hamarosan kiderítette, hogy nem ért hozzá, irány a szerviz. Mivel a tréleren csak 3 hely volt, és pofátlanul a vezetõülésrõl nem volt hajlandó lemondani, így dönteni kellett, hogyan jussunk tovább. Megkérdeztem, hogy lehet-e az autóban utazni. Mondta, hogy: ööö it's not allowed amire én rávágtam, hogy: but who cares, amit egy jól kimért Yes-sel akceptált. Végül én és Oti a trélerre, többiek maradtak menetiránynak háttal az autóban.(Azokat az ijedt arcokat mindenkinek látni kellett volna, ahogy a Skodát felhúzták a platóra!! ;)Miközben a többiek fényképezéssel mulatták az idõt, mi alkalmi sofõrünkkel cseverésztünk. Elmondta, hogy vigyázzunk, mert tegnap esett hó, és nagyon csúszik.
Hamarosan beértünk Kranjba, ahol is egy hivatalos Skoda szervizbe szó szerint betoltuk az autót. Pont ebédszünetben értünk oda, így délután 1re igérték a javítást. Közben mi az útmutatásuk alapján elkezdtünk vendéglõt keresni, hogy megebédeljünk. Mivel 3 a magyar igazság, ezért a harmadik vendéglõ lett a nyerõ, a másik kettõben csak inni lehetett. A harmadik, ami egy pizzéria volt, viszont elég érdekesen volt jelölve. 300m-re volt kiirva, amit 1 km gyaloglással sikeffrült is elérni. A pizza elég nagy volt és nem volt rossz, bár nem tudom miért erõltetik annyira a konzervgombát. Végül több mint egy pizzát el is tetettünk, mert akkora adagokkal operáltak.
Innen hipp-hopp-ripsz-ropsz lecsússzantunk Bledbe, de megrémültünk a látványtól, így 90 fokos kormánymozdulattal és csikorgó gumikkal el is fordultunk, mondván büntetőjogi felelőségünk teljes tudatában mi ilyenben nem veszünk részt. Ehelyett remek szûk utcákon felrallyztuk magunkat egy nemzeti park felé, ami egy gyönyörû vadvizes folyó látványával kárpótolt minket. Itt pár méter után kettéválltunk, Szabi és én mentünk elöl, mig a fotó-videó szakosztály lemaradva dokumentáltak. Szabival közben kibeszéltük a rafting témát és a többi turpistát. Csodás hely volt, nézzétek meg a galériát. Egyik vízesés mellé be is álltam, ahol remek mód vizes lettem a vízpárától, mint aki megmártózott. Bár itt a mártózás asszem ismét biztos temetési körmenetet vont volna maga után. 1 jégkrém és visszaút után összeszedtük összes bátorságunkat és szembenéztünk Bleddel. Parkoló persze szinte sehol, csak a dobtetõn, ott meg ugyebár bliccel a magyar. Lefelé menet Atilla úgy gondolta vicces lesz és bemutat nekünk a sík úton egy bokakifordítós gyakorlatot. Elég jól sikerült. Mi nevettünk, ő nem annyira. Mondhatni egyáltalán nem. Így jár az ember, ha nem rövidít, ugyebár :) . Mig mi a megeredõ esõ segítségével lecsorogtunk a tóhoz, addig szemben õrült biciklisták jöttek fel szembe õrült tempóban, õrült jó bicajokon. Terme Snovik végleg lefújva ezt látva. Leérve a tavon csodás duplaszivárvány fogadott minket, ráadásul az egész szinpaletta látszott. Gyönyörû hely... Közban mindenféle vizi alkalmatossággal (ha Lajos is olvassa a cikket, akkor Hajóval! :) ) eveztek, lapátoltak a srácok. Igazából ezt a helyet mindenkinek látni kéne... Visszaérve a kocsi kerekén nem találtunk pizzát, így az ott nem lévõ parkolóõr éberségének pillanatnyi lankadását kihasználva eliszkoltunk.
Irány a szállás! A Bohinji tó mellett kempingeltünk egyet. A bejáratnál sorompó és megszeppent arcú kiscsávó fogadott minket. Én már elötte próbáltam GPSünk nyelvérzékét ráállítani, hogy illendõbb lenne I would like szerkezetekkel operálni, mint I want-tal, de nem hallgatott rám. Itt is egybõl bebökte a srácnak a tutit: I want to enter the camping. Csávó innentõl pszihológus kezelésére szorult, utolsó lélekjelenlétével szalutált egyet és felhúzta a sorompót. A sikeren felbuzdúlva hasonlóan támadott a recepciósnál is Szabi. Bár ezen egyed már bátrabb volt, de lassúságát generációkon keresztül örökölhette. Végül elértünk minden kempingezés legvidámabb részéhez: sátorállítás! Ráadásul köves terepre. Remek lesz :) . Igazából én próbáltam okosan. De rájöttem, hogy itt is a többet erõvel, mint ésszel taktika kifizetõdõbb. Pár kép errõl is készült. (Na, azt látni kellett volna! Tibi szó szerint elásta a merevítő köteleket, kb. 5 cm mélyre. Nem tudom mit várt, mi fog abból kinőni reggelre, de nagyon lelkes volt) Miután a sátrunk már szinte bombatámadás ellen is védett volt, irány vizesést nézni, Slap Savica az úticél.
Mivel Balázs besörrentett, így nekem jutott a remek lehetõség, hogy elrontsam a Skodát, ahogy neki is sikerült. Hát nekem nem sikerült. Remek kis kanyargós 5 kmes erdei ösvényen feljutottunk másnapi túránk kezdetéhez. 2 lehetõség volt, vagy egy durvább, kletteres ösvényen fel, vagy egy lájtosabb, de sokkal hosszabbon. Hogy kiderítsük, hogy milyen a kemény ösvény, bepróbáltuk. Mondanom sem kell, Szabi eltévedt. Én Balázzsal és Otival mentem a rendes úton. Hát nem volt egyszerû azért. Elég köves volt. De találtunk egy kissebb vizesést. Végül én jutottam legmagasabbra, majd mivel sötétedett, és sportcipellõ volt rajtam, így visszaindultam. Mire találkoztam Balázsékkal, már nagyon siettek. A miértje is kiderült, Balázs a már Rogla túrán megismert mondatával fogadott, csak akkor Robi volt az alany. (Na meg azért a sötét, kövekkel teleszórt erdőben sem kellemes mászkálni, akkor se ha 2 férfigyerek akarna megvédeni a támadó szentjánosbogaraktól. Apropó sztjánosok…ijesztő de egyben érdekes látvány volt, ahogy a szinte teljesen sötét erdőben fel-fel tűntek a pislákoló zöld fények, néha közvetlenül az orrunk előtt. Mint a koboldok… )
Leértünk, irány a kemping, aztán jócakkát. Én voltam Atival egy sátorban, Oti egyedül, a harmadikban meg a safõrünk hû GPS-ével, aki állítólag az éjszaka valamit átdugott, de errõl nem nyilatkoztak egyértelmáûen a felek. Reggeli ébredés 4-re idõzítve. Remek lesz.
1. nap
Ami mivel még reggel 4 van, így szinte a 0. nap. Érdekes volt, hogy simán lehet Balázsékkal beszélgetni, ergó nagy hangszigetelése nincs a sátorunknak. De mondhatnánk, hogy alulról konvergál a 0ba. 1. feladat: felébreszteni szinte a teljes kempinget. Ebben jók voltunk asszem, még ha nem is volt szándékos. Biztonsági õr furcsán nézett ránk. De mi is rá. Amúgy nagyon nem volt jó felkellni. Ki a hidegbe, álmosan. Attilát idézve: Neee, úúúú, áááá!
Mindenhol 1 órát adtunk magunknak az indulásra, de mindenhol 2 lett belõle. Itt is. 6kor indultunk tovább, a kempinglakók nagy örömére. Elötte nap még próbáltuk kikönnyíteni a táskánkat. Végül Szabié, és az enyém lett a legnehezebb, legnagyobb, Oti viszont szemtelenül kis táskával tolta a témát, Szabit idézve. (Na jó, de hát én csak egy lány vagyok… ;)A kocsiba érdekes volt beférni, a hálózsákom kilógott az ablakon. Ekkor már bacskerben nyomtuk. Mindenkinek most volt elsõ bálozó a bakkancsa, mint késõbb kiderült az enyém a csárdásra gerjedt jobban, de majd errõl is késõbb. Lehet h nem jó ötlet, tök új cuccal indulni neki egy ilyen túrának, de kutyát, macskát nem érdekli...
Végül a hosszabb ösvényen indultunk el, hiába kampányoltam a másik mellett. Illetve csak majdnem indultunk. Nyomtunk egy bemelígétést egy erdészeti ösvényen, ami zsákutca volt. Felfelé és lefelé és lemaradtam. Szokásos. Lassan kezdek, majd lassan el is fáradok, és már 1 km után feladnám. (Tibi itt erősen hajazott Attilára, a nyafogás témáját tekintve) Még a bordámat is éreztem rendesen, amit a felsõ pánt áthelyezésével próbáltam orvosolni.
Hamarosan megtaláltuk a helyes ösvényt. Amúgy a dolog úgy nézett ki, hogy van ez a parkoló és szembe vele egy 600m magas függõleges sziklafal. Vagy ennek lehetett direkbe nekimenni, vagy kicsit moderáltabban kerülni. Az mi ösvényünk az erdõben haladt, és egy soha véget nem érõ szerpentinnek tünt. A nagyobb kanyarok számozva voltak, de 40 után már nem is figyeltem rá. Ati szokás szerint rövidített néhol, pedig annélkül is meredek volt. Nagyszerû volt látni, hogy egyszer csak felhõhatár felé kerültünk és így látjuk a völgyet, miközben a szemközti sziklafalról a vízesés hangja szűrődik be az erdõbe. Jó 2,5 óra gyaloglás után értük el az elsõ menedékházat, illetve amit annak gondoltunk. Dom na Komni a hely neve. Itt derült fény (szó szerint) a páncélos hal titkára. Valójában paradicsomos szardinía volt, csak hát fém konzervdobozban. Ezután minden ilyen konzervet átneveztünk önhatalmúlag páncélosnak. Mindenki jóízûen elfogyasztotta kis szendvicsét és/vagy konzervjét. Meg kezdõdött a 3 napos konzerven élek tanfolyam. A végére már nem volt õszinte a mosolyunk. Én már itt eléggé el voltam fáradva. Kellemetlen volt a táskát is levenni, mert az átizzadt pólónkkal kölcsönhatásba lépett a hegyi szél, amit nem díjaztunk. Oti és Balázs a "2 pólót cserélgetek és a táskán szárogatom, mint egy kinai mosodában" technikára esküdött, én a "veszek mászópólót, mert az pár perc alatt megszárad" technikára szavaztam.(Oké, igazad van, költségvetésembe és a saját konvergenciaprogramomba már kezdtem beépíteni én is, legközelebb már lesz nekem is…tán) Végül Oti is átlátta a technikám elõnyeit. Nade induljunk tovább. Következõ célpont: Koca pri Triglavski Jezerih.
Ekkor láttuk meg, hogy a menedékház még kicsit feljebb van, de oda már nem mentünk fel. Balázs biztatott minket, hogy szintút következik. No persze. Oti elõre ment, és mindig emelkedõt talált. Mondtam neki, hogy ha mégegy ilyen vicc, és leváltom. A nagy szavakat tett követte. És lejtõt találtam. Majd emelkedõt. Majd lejtõt. Aztán emelkedõt. Ergó ami szintút, az ± 20m-es hullámvasút. A terep elég változatos volt, volt hogy kis szûk köves ösvény, volt hogy mocsárral és láppal körbevett dzsumbuj, ahol néztük, hogy nehogy egy vietkong harcos a nyakunkba ugorjon. Közben mindig feltüntek a menetrendszerû nyugdíjasjáratok, akik ha épp nem szembõl jöttek volna, akkor iszonyat mód aláztak volna minket. Dehát ilyen egy szlovén nyugdíjas. Közben-közben útelágazádoshoz (hogy kell leírni?) érkeztünk, ahol mindig felidéztük volt miniszterelnökünk közkedvelt beszédét. Bezzeg most én sem bírom leírni, de kimondani még talán tudnám. Nehéz szó. :)
Közben persze Ati nyavalygott épp valamin. Tulajdonképpen mindegy min, okot mindenre lehetett találni. Gondoltam, hogy valami csillag jellel jelzem a leirásban, amikor nyavalygás esete forog fent, de Webszerkesztõ Robinkkal beszélve a tárhelyünk véges, és senki nem szeretne oldalakon keresztül csillagokat látni, így végül letettem az ötletrõl. Persze lehet hogy biztos hogy túlzással élek ez esetben. Végül ismét 2,5 óra gyaloglás után kibukkantunk az erdõbõl, és elénk tárult a 7 tó vidéke, az elsõ tóval.
Szabi kicsit előre sietett, és már ott napozott a tó partján, amihez én is örömmel csatlakoztam. Mögöttünk az erdõ, szembõl hatalmas sziklák, elötte gyönyörû tiszta, és finom vízû tó. Kis pihi és csokiosztás után átmentünk a menedékházhoz, ami pár méter volt innen, és tovább pihentünk, és kivégeztünk pár páncélost. Itt még megcsodáltuk modern korunk csodáját, az angol wc-t. Majd uccú tovább.
Ja igen. Ne siessünk ennyire. A társaság itt kicsit kiakadt. Fentebb említett Attilánk egy beszélgetés kapcsán bevvalotta, hogy ő kaja gyanánt csak pár szelet kalácsot és egy fél szendvicset hozott fel a hegyre. Azt hittük rosszul hallunk. Kiderült, hogy a többi kaját lent hagyta az autóban. A félreértés a következőből adódott: Balu azt mondta nekünk, hogy olyat hagyjunk az autóban, ami elál, nem romlik meg, pl konzerv. Ati ezen infórmáció dekódolásához kissé redurdáns csatornát használt, ahol nagy volt az entrópia (s=j*log(k)), így az jött le neki, hogy ami nem romlandó, azt hagyjuk a kocsiban. Nem tudtuk sírjunk vagy nevessünk. Mindenesetre Ati azt mondta, hogy ő megy annélkül is. Persze azt hittük, csak viccel. Később kiderült olyan mint a Terminátor. Na nem olyan higanyos testű. Csak megy mint a gép, de a duracellt nem találtuk meg benne, pedig igencsak kiváncsiak voltunk már. Amúgy azt mondta akkor hallgat zenét, amikor már nagyon ki van. Úgy emlékszem már odafelé a kocsiban is hallgatott. :) Én meg béna módon a másik táskámban hagytam. Sebaj...
Ismét 2,5 óra gyaloglás várt ránk. Gyönyörű vidéken jártunk. Jobbról hatalmas sziklahegy, amit már megviselt az idő, mellette kőomlás maradványa, balról pedig időnként feltünő 7 tó egyike. Sztem nézzétek meg a képeken, bár tökre nem adja vissza a hangulatát. (tisztára olyan volt az egész, mint egy több hektáros sziklakert, amik nálunk a kertekben vannak, csak 100szor nagyobbak) Jó 2 óra gyaloglás és pár nagyszerű fénykép után elértünk Hrirabicába. Na az ide felvezető út is elég gáz volt. Meredek volt, és ismét koncertet adott a Rolling Stones. Magyarán apró gördülő kövekből állt a terep egy része. Felérve egy földönkivüli táj fogadott minket. Kanjavec hegycsúcs melett volt egy völgy, ahol semmi növény sincs, csak kő, kő és kő. Lemerném fogadni, hogy a holdraszállást itt forgatták. Sőt mintha még ET-t is láttuk volna, hazafelé tartani, csak eltévesztette az ösvényt. Pedig azt nem nehéz, mert azt tudni kell, hogy szlovén tesóknál egyfajta túraösvény van, a kamikázeösvény. Piros, fehér karika. Semmi több szin, alakzat, ennyi. Kissé néha itt elgondolkodtunk, hogy jó felé megyünk-e. Közben szemből jövők is érdeklődtek. Elkezdtem nekik magyarázni angolul, erre kiderült, hogy németül tudnak. Legnagyobb meglepetésemre egyből németül is elmondtam nekik. Ezek szerint tényleg korlátozott tudásom van, csak a 2000mes korlát felett működik :). Közben cseh pár is utolért minket, akikkel a táv többi részét tettük meg. Kiderült, hogy a lány nálunk csak Nyíregyházát, és Sárávárt ismeri, ami egyből gyanús lett nekem. Mint kiderült kollega... Kicsi a világ :D. Na de vissza Hrirabicára. Gyermeteg lelkemnek nagyon jót tett, hogy itt még jelentős mennyiségő hó van. Ha már télen nem volt, legalább július derekán legyen már a nemjóját neki! :) Lehetett hógolyózni, hómanust építeni, sárga havat csinálni a sárgán virágzika tök rigmusra, de mi mentünk tovább, mert esteledett. Lassan elértük a hágót, ahol legalább már tábla jelölte a helyes irányt. Amúgy néhol a jelölés nem volt tökéletes. Pár táblát kellett volna csak felhozni a közutak mellől, ahol nagyon sok volt, de megoldottuk. A hágóról lefelé csapott igazán a húrok közé a Rolling Stones. Szó szerint sieltünk lefelé. Ami még a dolog szépségét adta, hogy a völgybe beüllt, egy felhő, ami miatt sokszor nem sokat láttunk előre, de ebben a ködnek tünő felhőben haladtunk. A menedékház is csak akkor tűnt fel, amikor már szinte átestünk a küszöbön.
Szabival elmentünk szobát foglalni. Mivel a főnökasszony termetes asszonyság volt, így vele tartottam, lehet hogy ide már az I want kevés lessz. végül kaptunk egy remek 5 ágyas szobát, potom 105 euróéet. Lemetünk még közösségi életet élni, és kibeszélni a nap történéseit. Hogy hogysem, lecsúszott hozzá egy kis vacsora, főtt kolbász, savanyúkáposzta és kenyér képében, majd egy kis tea. Elég tisztességes rendelést összehoztunk. Szegény pultos leány meglepődött amikor még kértünk 8 üveg vizet (3 eur/1,5 l) :). Hamarosan nyugovóra is tértünk, de elötte még logisztikai problémát kellett megoldani. Hogy jutunk haza? A probléma az volt, hogy nagyon messze voltunk a kocsitól, és itt volt a hegy még. Rengeteg alternativa hangzott el. Szabi azt mondta, ő lemegy, és busszal, vonattal megközeliti a kocsit, nem jön fel a hegyre, mert ő kész van, mint a befőtt, és evvel bealudt. Balázs is hasonló véleményen volt. Mondtam h térjünk rá vissza reggel. Ezennel lenyugodtunk. (én már elvesztettem a fonalat az elején, úgy elaludtam mint akit agyonütöttek, 3 takaróval betakarózva, okulva az előző estéből) |
