 Egyben befejező epizód, mert mégse csinálunk belőle brazil szapppanoperát...
2.nap
Reggel 7kor ébredtünk hogy 8kor indulhassunk. Mondanom sem kell, hogy 9 lett belőle. Végül talán én, de nem is tudom, az idő megszépíti a történetet, de kitaláltam/tuk a remek ötletet. Innen 2100mről felmegyünk Dom Planikába (ahova előző nap akartunk eljutni, csak túlzott volt az lábainkkal szembeni elvárás), ami 2400on van, fel a Triglávra, le ide vissza, majd a 7tónál lévő menedékben megszállni, és akkor vasárnapra csak 4 óra gyaloglás marad. Húzós nap lesz. Mivel ide visszetérünk mint a terminátor, így a nemszükséges cuccokat kipakoltuk, és a kajamennyiséget is lecsökkentettük a táskánkban, hogy könnyebb legyen. Itt már csak pottyantós wc volt, ami már nem volt annyira felelmelő, pláne ha a szagát is hozzávesszük. Reggel még befutott a menetrendszerű helikoter a napi ellátmánnyal, amit meg akartam örökíteni, csak hát a francnak van az Otinak profi gépe (annyira nem is profi, csak tudni kell használni :P), így fényképeztem két fehér foltot. Mondom h a holdon vagyunk, tuti ufó.
9kor szinte utolsóként hagytuk el a házat. Balázsnak korábban volt olyan ötlete, hogy a napfelkeltét már a Triglavon köszöntjük. Biztos gyönyörű lett volna, de nem vagy kicsit naiv Balázs? :) Dom Planikába vezető útnak igazából 3 nehézsége volt. 1. nem olyan egyszerű, hogy felfelé megyek 300m-t, először le kellett menni 1800 környékére, majd innen fel 2400ra. 2. itt már volt szépen kletter, de nem volt annyira azért veszélyes. 3. ritkul a levegő. Egyszerüen sokszor hiába ziháltunk, nem kaptunk megfelelő mennyiségű oxigént, amitől Darth Vaderre hasonlítottunk. Most már tuti, h vhol a a holdon vagyunk.
Szabi és Ati előresietett, mig én a fényképész szakosztállyal maradtam hátul. Amúgy az erősorrend is így alakult nagyjából, Szabi, Ati elől, Ati sokszor külön utakon, hátul Oti és Balázs, én meg ingáztam a két csoport között. Ez az ösvény valami Zlatorog ösvény lehetett, mert nem volt elég figyelni a kövekre, de az egyéb általuk elrejtett "ajándékokra" is oda kellett figyelni. Tisztára mint Büdipesten. Közben már láttuk a Triglav csúcsát, és fényképelővel rázoomolva a felfelé mászó emberkéket is. Hát ahogy azt elnéztük, kicsit elillant a bátorságunk. Közben egy felhő támadta a hegyet, de a hegy erősebb volt, így végül a felhő visszapattant róla, amivel olyan hatást keltett mintha lángolna a hegy.
Kissé csügedten értünk fel Dom Planikába. A menedékház elött kis rét, rajtfa rengeteg birka, akik fekve rágcsálták a füvet. Jóvilágkft. Leleményes állat a hegyi birka. Nem olyan birka, mint gondolnánk. Miután felértünk rutinszerű vámvizsgálatot tartottak a táskánknál. Kaját kerestek. (Na meg a lábamon mászkált az egyik a nagy patáival, hát nem volt kellemes) Nem igen zavarták az emberek. Mig Szabi beugrott a wcbe az egyik végig ott bégetett neki. Nem tudom mit akart tőle... Ettünk pár falatot, majd ismét nekiindultunk utunk utolsó, egyben legjelentősebb részének, keződik a csúcshódítás!!!
Két út vezetett fel innen, egy könnyebb, amin csak kevés kletter volt, és egy nehezebb elég kletteres rész. Nekiindulva látszott hogy nem lesz egyszerű. Balázs mondta is, hogy kérdezzek meg vkit, hogy mi a helyzet. Figyeltük a szembejövő embereket, kb fele-fele arányban volt rajtuk kötél, biztosítás, illetve semmi. Végül megkérdeztünk vkit, hogy ez-e a könnyebb ösvény. Szabi persze itt se a megfelelő szót használta. Easier helyett lighter. Néztek is, hogy mit akarunk, mert ugye a lighter az szivargyujtó, sportember meg csak nem pipázik ilyen helyen, a light cola meg lent van a menedékházban. Mikor bemondtam az easy-t, a csaj helyeselt. Szerencsére Balázs kicsit le volt maradva, és nem vette észre, hogy a csaj angoltudása be volt korlátolva a : Ja, ja, yes mondatra, illetve akik értették a kérdést, azok egy jót mosolyogtak. Hamar rá kellett jönnünk, hogy nem alaptalanul. Amúgy sosem értettem az ilyen nem logikus dolgokat, hogy minek megyünk fel egy hegyre, ha utána meg lejövünk. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy kiindulási pontunk megegyezik az érkezési pontunkkal, akkor könnyen kiszámolhatjuk, hogy W(munka)=F(erő)*s(elmozdulás), de mivel elmozsulás 0, így a végzett munka is 0. Ergó 3 napig nem csináltunk semmit, mégis elfáradtunk. Hülye sport... Másik amit nem értek, hogy az óceánon miért esik az eső? Nincs ott amúgy is elég víz?!?!?
Nade vissza a túrához. Meneteltünk felfelé. Vagyis inkább kúsztunk másztunk egy idő után. Vissza-vissza nézve Planika egyre kisebb lett, egyre magasabbra jutottunk. itt már folyamatosak voltak a kletteres részek, és a "meggondolom alaposan, hogy hova lépek, mit fogok meg" típusú mászások. Szembeforgalommal vigyázni kellett, nem volt egyszerű az elengedés. Valahogy senki sem akarta elengedni a klettert. Ragaszkodtunk hozzá, mint a kosz hozzánk. 3an előre mentünk mindig felderíteni a terepet, majd bevártuk Balázsékat. Közben iskolás csoportok, és nyugdíjjas expresszek jöttek szemből. Végül felértünk az első csúcsra. Jó érzés volt, hogy itt végre van egy kis placc, legalább 2 méter széles, és nincs az a gondolatunk, hogy most lepottyanunk. Apropó lepottyanás. Túránk után írta Oti, hogy pár cseh vitéz 2 nappal elöttünk 10 fokban indult neki a hegynek, és a csúcson elkapta őket a havazás, és a -5 fok. Páran leindultak, de megcsúsztak és leestek. Halálos áldozat is volt. Szegények... Szóval nem volt veszélytelen sport. Persze nekünk se biztosítás (mármint insurance értelemben, vagy hogy mondjam), se beülő, semmi.
Innen már láttuk az nagy Triglav tetején álló kis menedéket, ami leginkább vmi ócska scifi filmből megmaradt rakétára hasonlított. Egyre inkább azt hiszem, hogy a holdon vagyunk. Mi várt innen ránk? Egy kis lágy séta a hegygerincen kötéltánc jeligérre, miközben lágy szellő borzolta a fejkendőmet, majd egy hasadékban mármár függöleges mászás. A felfelétől annyira nem tartottam, tudtam, csak jó helyre kell lépnem. Nem szabad félrelépni, mert az végzetes lehet, akárcsak a való életben. Ja hogy ez is való élet? Hát nemtom... annyira valószínűtlennek tünt, hogy mi ott mászunk. A lefelétől viszont tartottam. Érdekes módon nem volt semmi tér(v)iszonyom, de nem tetszett a dolog. Minél tovább vártunk Balázsékra annál inkább nem. Itt érzi az ember, hogy mily jelentéktelen is önmaga, és mekkora terek vannak. Pedig ez még csak egy hegyecske néhány társához viszonyítva. Mikor Balázs felért látszott rajta, hogy nem természetes a nem létező mosolya. De mondhatnám úgy is hogy kletterezésre kényszerített Balázs mosolya sose őszinte. Nem tetsztett neki a dolog. Otinak mondtam is, hogy beszélgessen vele, nehogy beparázzon itt. Oti elő is vette a két bűvös szót, amit csak nagyon vészhelyzetre tartalékolt: makrokonverter, záridő. Ettől egyből visszatért a lélek Balázsunkba, és mielött feleszmélt volna már mentünk is a gerincen. Jöttek szembe páran beülővel, karabinerrel, és használták is. Itt jegyeztem meg Atinak, hogy azért nem vagyunk normálisak. Mire ő mondta, hogy legalább profinak gondolnak. Vagy felelőtlennek, mondtam én. Gerincen átérve ismét kletterpálya, elég durcásan. Meredek... Másik ismert politikusunkat idézve: nem kicsit. Nagyon. Azért másztunk felfelé, mint valami megzakkant GI Joe. Vagy Rambo? Ez az én harcom... Ati Terminátor elöl, én közvetlen mögötte, kissé lemaradva Szabi. Egyszer csak felszólalok: Ba..... meg!!!! Szabi kérdi, mi az, durva a pálya? Nem. Avval nincs baj. De ami ott elénk tárult... Egy kis részen ki kellett menni a szikla szélére, és alattunk vagy 4-500 méterig semmi. A hegy oldalán voltunk. Nagyon gáz látvány volt. Mármár foggal is ragaszkodtam a kletterhez, nem csak kézzel. Valahogy sehogy sem akartunk felérni, mindig csak mentünk felfelé. Egyszer csak azonban megenyhült az út, eltűnt a kletter, pár Zlatorog szökkenés, a hegy megkegyelmezett, és fent voltunk!!!!!! (Húú, én ezt a részt bírtam a legjobban, jobbra levegő, balra levegő….ááá, nagyon állat volt!! )
Alaposan leadóztunk a hegynek. Nem úgy mint az az árus, aki a csúcson árult sört, ice teát. Bár ide nem jön fel adóellenőr, az is biztos. Vagy ha fel is jut, nem lesz ereje birságolni. Amúgy nagyon jó fej volt. Ahogy kiültünk 3an a csúcsra láttam hogy egyből kiszúrta a beszédünkben a sör szót. Szerencsére angolul is jól tudott, és elmondta, ez az egyetlen magyar szó amit ismer, illetve ezt tudja nagyon sok nyelven. Hiába, ami fontos... Közben felértek a Balázsék is, és ekzdődött a fotószakkör, illetve újdonsult árusbarátunk segitségével a Photo plíz. Közben vettünk tőle teát is (0,33as páncélos tea :), 3,5 eur, de kit érdekel ott ez). Szabi felhozta a csúcssört, azt elfogyasztotta, illetve én a csúcscsokit, ami egy Boci Aero volt. Kb 1 órát idéztünk el a csúcson. Vettünk tanusítványt is barátunktól, hogy meghódítottuk a Triglávot. Közben meséltem a többieknek, hogy állitólag van egy hagyomány, hogy aki először jut fel, azt elfenekelik. Közben árusunk is említette ezt nekünk. Viszont a túravezetőnek kellett volna ezt megtenni, ami ugye nem vala, és hát mindenki first timer, így megkértem barátunkat, ha van ideje vállalja magára a feladatot. Megvolt hozzá a célszerszáma is, egy darab kötél képében. Meg persze közben ment a fényképezés. Azért tök jó dolog, hogy az ember felküzdi magát ide, és mi a hála? Jól kiporolják a nadrágját. Tényleg hülye sport. Viszont jó szlovénok lennénk, mert állítólag minden szlovénnek életében egyszer meg kell mászni. Mint a mekkai zarándoklat.
Megkérdeztük az árústól, hogy (paraszt) melyik út (vezet Budára? :) ) az ami a mi menedékházunkhoz levezet, elköszöntünk barátunktól, és irány lefelé. Meglepetésre néhol könnyebb volt lefelé menni, mint felfelé bár a térdeket nem kímélte az út. Atival mentünk elöl, de minket is előzgettek. Az első durvább részen leérve vártuk a többieket, és én 10 perc elteltével úgy döntöttem eszem egyet. Persze ekkor megjelentek. Hogy a fenébe... Ismét útelágnál (hogy kivágtam magamat, mi? :) ) voltunk, irány a menedékház. Pár kletteres rész után elértük a könnyebb utat. Innen elég erős Rolling Stones koncert volt kilátásban, az alján egy táblával. Főállású terminátorunkat (aki nem is igen evett még ez nap) próbáltuk előre küldeni, hogy ugyan nézze már meg, hogy merre kell menni, mert ha nem arra amerre nem oda, akkor még rövidíthetünk is. Persze pont ekkor lett csapágyas a szerkezet, és pillanatnyi áramellátási gondjai is voltak. Végül mégiscsak felgyúlt a piros fény a szemében és leindult. Táblát megnézve, rövidítés bukó, így mentünk utána. Lefelé szó szerint síeltünk a bakkanccsal a köveken. Szabit idézve nagyon nagy flash volt. Innen már kezdett ismét megjelenni a növényzet, Flóra és Fauna, a két cseh vendégmunkás kiséretében. Az úton váltakozott az apró köves, nagy sziklás részek, de legjobban akkor örültünk, amikor kis földre, fűre léphettünk a bacskerral. Már igencsak lehúztuk volna. Jól tette a dolgát, de azért ami sok, az sok. Azt nem is említem, hogy közben csodás tájakat láttunk ugyebár.
Délután 5re értünk le a menedékházhoz, ahol maradék csomagjainkat összeszedtük, és ettünk egyet. Majd irány tovább, merthogy feszített a tempó. A terv szerint innen még lezötyögünk a 7 tónál talált menedékbe, amihez meg kell hóditani Hrirabicát, elején a rolling stones-os hágóval, majd onnan kijutva a 7 tó mentén már szinte szintúton gyalogolni 2 órát. Számításam szerint este 10re érünk oda. Azért kellett sietni, hogy másnapra tényleg csak 4 óra maradjon, és időben hazaérjünk. Nekem meg volt fejlámpám, így nekiindultunk.
A hágóig tartó út egy kínszenvedés volt. Eleve nehezen indultunk neki, de az apró köveken haladni... következően nézett ki: 10 lépés előre (félbakkancsnyi-bakancsnyi lépések a meredekség miatt), 7 lépés visszacsúszás. Ekkor már szinte senkivel nem találkoztunk, majd azért szerencsésen feljutottunk a Holdra. Még világosban sikerült átvergődni rajta. Szabi meg Ati előresiettek, mi meg utánuk. Balázzsal 2en mentünk a végén, azonban én nem bírtam elhagyni annélkül Hrirabicát, hogy ne énekeljem el a sárgán virágzik... nótát. Oti kicsit előrement, aminek az lett az eredménye, hogy benézett egy útelágot, és így feleslegesen ment lefelé egy jó darabon. Szerencsére én észrevettem, hogy ott egy elág, és rossz felé megyünk. Végül feljött, és visszamentünk az elágazásig, majd onnan már a jó úton le a tó felé. Persze ki voltunk akadva Szabiékra, hogy legalább útelágazódásnál megvárhatnának. Végül a tó partján meg is találtuk őket, aholis megmondtuk nekik a véleményünket. Kiderült hogy ők is elkevertek és máshonnan tévedtek ide. Akkor is. hogy képzelik, hogy az engedélyünk nélkül eltévednek?!?!? :) Meg különben is, mit vártak egy ilyen GPStől? :)
Itt még tankoltunk vizet, majd tovább indultunk. Egyre nehezebb volt az elindulás. Már a talpunk is fájt. Este 8 volt, és még 2 óra. Haladtunk szépen csendben, beszélni sem volt sok erőnk. Szerencsére kvázi szintút volt. De csak kvázi. Közben nekem a fáradtságtól már néha összeakadtak a lábaim, ami hátulról úgy nézett ki, mintha csárdást járnék. Szó se róla míg elértünk a menedékházig, Oti jópár lépést eltanulhatott. Ráadásul ahogy megbeszéltük, különleges vizuális élményben volt része, túlméretezett vádlijaimat nézve :). Kis idő múlva Atiban végleg lemerült az atomreaktor, és lemaradt. Balázs csatlakozott hozzá ebben az életformában. Végül 3an maradtunk elöl. Elöl mentem én, mögöttem Oti, majd Szabi. Egyszercsak valahogy megnyúltak és megszaporodtak a lépteim. Iszonyat mód elindultam. Ahogy Szabi mondta, most gurult el a gyógyszer. Állitólag szóltak utánnam, de nem hallottam. Semmi sem volt szent abban a pillanatban. (Hátulról ez úgy nézett ki, hogy Tibi a kb 2 méter széles fesztávú hátizsákjával robogott, törte az utat ezerrel, az út menti fenyők pedig borultak el utána… ) Egy kis fenyőfa benőtt az útra, őt majdnem tövestől magammal vittem. Nem lassítottam neki semmit. Szerencsére meghallottam, hogy Szabi utánam kiabált, hogy nálam van a lámpa, várjam már meg őket. Végül lelassítottam, messze még a cél. Megállni már nem akartam, mert nem tudnék elindulni. Kis idő után már lámpával mentünk, és a cél is már csak negyed óra volt. Mentünk rendes tempóban, de csak több volt az. Ez a rész megint kissé dzsungelharc volt. Közben Balázsék vokáloztak hátulról, hogy álljunk már meg, ne siessünk. Oti meg mindahányszor vissza, hogy meg nem állunk, mert akkor nem indulunk el, csak jöjjenek. Végül 21:56kor értünk a menedékházhoz, ami 22:00kor zár, mint megtudtuk. Mindenki iszonyat fáradt volt. (Na itt értettem meg Radnóti versét, az Erőltetett menetet…csak max kissé lájtosabb környezetben.. ) Szabival gyorsan szállást próbáltunk keriteni, ami nem volt egyszerű, mert szombat lévén teltház volt. Végül mivel nem jött egy 5 fős csoport, így lett helyünk, 82 euróért. Persze utána ők is befutottak, de ez már legyen a tulaj gondja. Én már ekkor láttam, hogy egy 10 fős szobában kaptunk helyet, ahol már vannak. Ezt a többiek még nem tudták. Felérve azonban ezt mindenki realizálta, kivéve talán egy szem Attilánkat, aki egy jó hangos tradiciónális magyar köszöntést engedett el, ami imigyen hangzott: "Úúúú, de f.sza helyünk lesz!" Kb eddig aludt a szoba többi, számszerileg 3 lakója. Kb azt az ellenszenvet érezhették irányunkban, amit a besenyők, amikor a magyarok bevolnultak a vereczkei hágónál.
Mivel ők próbáltak aludni, így a kajálást elhalasztottuk, gyors pakolás, kis izommaszázs a kámforos krémemmel, majd hajcsi. Kivéve ismét egyszem Attilánkat, aki ekkor kezdett bőszen érdeklődni a wcig tartó út építészeti megoldásairól, nem kifelejtve az anyagválasztást, és az irányokat. Én már ekkor félálomban pislákoltam. Mikor épp eljutott oda, hogy felfázik ha kimegy, egyik kedves hangú de haragos hölgy szobatársunk egy kis mondókát mesélt neki estére: Okay, that's enough. You can continue tomorrow! Gondolom aludni szeretett volna. Lassan elaludtunk mi is legnagyobb örömükre, ami nem volt egyszerű. Nem tudtam úgy feküdni, hogy legalább két helyen ne fájna valami. Nagyon leégtünk. A fülem ahogy a párnához ért... hát az egy élmény volt. Naptejre csak Oti gondolt, de ő meg lenthagyta a kocsiban. Legközelebb alapfelszerelés része! 2400 felett nagyon pörkölt a nap. Ráadásul én ugye kendőben, szemüvegben, remekül néztem így ki. Pedig azt gondoltam, hogy ennyi bringázás után már nem égek le, és de. A kézfejemen nem csodálkoztam, de a többi... Na midnegy, ez van.
3. nap
A telefonok reggel 7kor kezdtek el csörögni. Ma is szép időnk lesz, az ablakon kinézve. Alkalmi hálótársaink is elkezdtek mozgolódni, és kb 5 perc alatt el is tüntek. Nem tudtuk, hogy ez a tegnap este miatt volt, vagy a szagunk miatt. Merthogy ekkorra már szagunk volt. Már a 3. napja kvázi ugyanabban a ruhában, fürdés nélkül. Már lassan a saját szagunkat nem tudtuk elviselni, amikor is kis kaparászást hallottunk kintről. Pár büzösgörény könyörgött a receptért. A ruhák mosásáért is biztos hogy veszélyességi pótlék járt. Miután kibeszéltük a tegnap estét összekészültünk egy jópofa reggelire. Mivel este nem kaptunk levest, mert a szakács már 9kor beájult (lehet h már akkor érződött h jövünk? :) ), így ezt reggelre napoltuk el. Viszont lent olyan szimpi kis virsliket hurcolásztak, hogy inkább erre neveztünk be, egy tea kiséretében. Itt nem a hegyen kapható egyentea volt (aminél esküdni mernék, hogy Lipton Indian Spice teája, bár azt már nem forgalmazzák nálunk), hanem vmi förmedvény. De azért lecsúszott. Mint ahogy a finom, tömör, valószínű helyben sült kenyér is a virsli mellé. Eközben pillantottuk meg alkalmi hálótársainkat, amint céltalanul kóvályognak odakint. Tuti a szag miatt. Még bennük volt az ütés. :) Szerintem ez maradandó károkat okozott náluk. Kajálás után felmentünk pakolni, és kiélvezni az angol wc nyujtotta élményeket. Lassan menetre kész voltunk, illetve ezt túlzás állitani, de indulnunk kellett. Szabi dicsérte itt még a krémemet, hogy csodát tett a lábával. Nem hiába használom :).
Oti lány létére természetesen már napok óta egy dologra vágyott. Egy tükörre. A víztükör persze nem volt elég neki. Van akinek semmi se jó... :) Az igazsághoz hozzátartozik amúgy, hogy a kontaktlencséjét akarta kicsavarozni, de azt csak egy tükörrel tudja megtenni. Pech... Amúgy itt volt tükör, szóval megnyugodt szegényünk.
Közben Balázs nélkül jól kitaláltuk, hogy nem megyünk vissza arra, mint első nap, hanem megmásszuk lefelé azt az ösvényt, amit a 0. napon bepróbáltunk, és kicsit keményebb és kletteres. Szegény Balázs annyira örült, hogy mármár nem tudta kifejezni az érzéseit. Szeritem csak a meghatottság miatt mondta azt, hogy: "Neeee, nem. Én nem megyek arra." A meghatottságtól még talán egy könnycseppet is elmorzsolt. Mindenesetre ha nem is akart volna, azért a 4 az 1 ellen arány meggyőzte, meg amúgyis senki nem megy egyedül sehova a hegyen. Bár ezt néha Ati feszegette.
Mivel nem akartunk hullámvasutazni, így a múltkorival párhuzamos ösvényt választottunk, ami végülis jó ötletnek bizonyult. Persze a megindulás igen csak nem volt egyszerű és kapásból dzsungelharcolni kellett, de megérte. Ahogy csökkent a szint, fenyőerdőbe értünk. Itt néhol nagyon kellemes volt a tűleveleken járni. Időnként egy egy elágazásnál utolértük kedvenc hálótársainkat, akik amint megláttak, lehettek bármilyebn fáradtak, de már indultak is tova. Hamarosan elértünk egy tavat és a végső elágazást. Innen jön a kletteres lefelé :). Végül Balázst avval sikerült meggyőzni, hogy megmutattuk neki, hogy merre is kéne mennie, ha a könnyebb úton akar lejönni. Kb 400m szintemelkedés várt volna rá. Inkább lefelé.
Amúgy egy-két résztől eltekintve nem volt annyira vészes lefelé, inkább csak lassú, és sehogy sem akart végetérni. Innen már láttuk a parkolót, ami kb 600mrel volt alattunk. Egy idő után a vízeséseket is hallottuk, illetve itt is nagyon szép helyeken mentünk. Az egyik talán legtetszőbb rész az volt (Balázsnak nem biztos h a kedvence marad), amikor egy sziklába volt beverve a lábnak pár vas, kéznek kletter, a szikla hátrafelé dőlt, és mögöttünk egy kis patak csobogott le mármár vízesésszerűen. (Nekem ez tetszett a legjobban, mert vízszintes volt legalább. A lábujjaim már nagyon kezdték felmondani a szolgálatot, már minden lépés fájt a meredek lefelé úton, és valahogy sehogy sem akart végetérni…) Közben jöttek bőszen feléfé is. Mikor láttuk, hogy jól meg vannak izzadva, tudtuk, még van bőven hátra. A többiek egyre többször kérdezték, hogy ez már ismerős-e nekem, mivel a 0. napon én jutottam fel a legmagasabbra, és most ezen az úton haladtunk lefelé. Tudtuk hogy már nem lehet azért annyira messze a cél, mivel itt már pár ember (még) szabályos parfumfelhőt húztott maga után. Arról nincsenek jelentések, hogy miután megérezték a mi "parfüm" felhőnket, hányan lettek rosszul, és hány rókával szaporodott az erdő élővilága.
Hamarosan elértünk egy útelághoz, ahol kedves társaink vártak, és indultak is tova egyből :). Innen már csak pár méter a vízesés, és a kocsi is csak 20 perc gyalog. Szabinak itt gurult el a gyógyszer, és megindult mint egy fékevesztett úthenger. Mögötte én, Ati és a maradék :). Szabi még az utlosó utáni elágazónál megpihent, illetve bevárta a többieket, hogy nehogy rossz felé menjenek.
Mire a többiek leértek a kocsihoz, én már egy szál futónaciban feszítettem ott. Végre nem kell bakkancs, van tiszta ruha. A nagy Slap Savici vizesést kihagytuk végül mert nagyon fáradtak voltunk. További terv az volt, hogy legurulunk Bledbe, és ott fürdünk egyet. De jól is fog esni. Mivel a kocsin nem találtunk pizzát (kerékbilincs), így ennek látszólag semmi akadálya nem volt. Aggódtunk miatta, mivel amikor jöttünk nem volt senki, így nem tudtunk fizetni a parkolásért. Végül átöltöztünk, bepakoltunk és irány. Fizetni sem kellett.
Jó érzés volt kicsit elhagyni a hegyet. Az úton rengeteg biciklista volt, nem értem mit tekeregnek erre? :) Balázs még reflexből próbált 1-1 mögött szélárnyékozni több-kevesebb sikerrel. Időközben a kocsit is megetettük, majd Bledbe leérve elszomorodtunk. Teli a hely, már be sem engednek egyes részeire autóval. Hát a fürdés elmarad. Irány haza!
Útközben néha megálltunk pihenni egyet, illetve a hegy lábánál még egy pizzát is elfogyasztottunk, így Ati nem romlandó kajája tovább nemromlott a kocsiban. Szabi méltatta a 4 sajtos pizzáját, hogy itt legalább rendes sajtból csinálják, nem füstöltből. Kissé rosszul esett, hogy a mosdóhoz járólapozott lépcsőn kellett lemenni, mert olyan volt, mintha köveken mennénk. Bár a sportcipő már kényelmesebb volt. Továbbindulva még próbáltuk kitalálni a szlovén nemzet kreatív találmányát, a rengeteg útszéli táblát. Volt egy ami különösen érdekes volt, ennek kapásból 3 variációja volt. 1. tartályos kamion oldalára dőlve, és a tartályból a patakba folyik vmi, ekkor hívni kell a 112-t. 2. Volt ugyanez úgy hogy nem folyik semmi, illetve 3, úgy hogy a kamion a vizen jár mint Jézus. Ekkor is 112, hátha jól jön még vmire. Na majd Feri barátunkat megkérdezzük róla, hogy mik ezek.
Ljubljana környékén megálltunk egyet pihenni, majd úgy döntöttünk, hogy Szabi alias "felülmúlható GPS"-t cseréljük a navigátori székben Tibi "mocskos jó GPS"-re. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult, mert így Szabi is tudott aludni, én pedig újraterveztem az utat. Eredeti terv az volt hogy kihagyjuk Horvátországot, és Ptujtól a múltkori kis ösvényeken rövidítünk, de végül találtam autópályát Mariborig, majd Lendváig. Bár gyanús volt, hogy csak építik, de jó lesz az nekünk. Közben a hátsó sor eléggé elpiledt, majd egyszer csak beraktuk himnuszunkat, a Zwancig centimeter-t. Oti mosolyogva ébredt fel rá. Bár mintha ekkor mutatta volna a középső ujját is, ezt tudja vki mit jelent? :)
Ekkor jutott eszünkbe a következő költemény:
Petőfi Sándor
AZ ALFÖLD
Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
...
Igazából itt jöttünk rá arra amit általános és középiskolában nem tanítottak irodalomórán. Merthogy verselemzés. Igazából Petőfi egy Triglav túrázó volt, de legalábbis egyszer biztos megmászta, és ezért írta azt amit. Most már világos, összeállt számunkra a kép, csak olvasni kell a sorok között! :)
De vissza az útra: Mint kiderült a pálya valóban nincs kész, csak épitik, legkorábban 2008ban mehetünk rajta. Ehhez képest találtunk egy 10kmes szakaszt ami már át volt adva. Nem magyarok csinálják... Haladtunkban megcsodáltuk ismét a bicikliautópályákat, amire esküdött Oti, hogy azok mezőgazdasági utak, de nem hagytuk meggyőzni magunkat. Max néha a traktorokat is odaengedik a jófej bringások. Tegyük hozzá a traktorok alatt sem töredezett szét az út.
Kis idő után Szabi késztetést érzett, hogy elhelyezzen valahol egy kis rókát. A fenébe a kényes gyomrával, persze, mert ez jó pizza, nem füstölt sajtos. Minek eszik ilyet aki nem birja? :) Nagy árok mellett álltunk meg, gondoltuk majd átlép. Hát nem. Kocsiajtót fogva szülte meg a gondolatokat. Közben kicsit felhangositottuk a Zwanczig centimetert :). Hamarosan már a határnál jártunk, közben láttunk egy szép oldtimer autót, és már Lentiben is voltunk, este 7re. Először engem tettek ki, és indultak is volna tova, csak Oti nagyhirtelenjében rámozdult a macskánkra :) (Hát mert az egy gyönyörű hófehérke kismakka volt!!! ÓÓÓÓ )
Összeségében nagyon jó túra volt mindenkinek ajánlom. Persze veszélyes... 2,5 nap alatt 120kmt gyalogoltunk, nagyszerű helyeket láttunk, és rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Nem a fotósok munkáját akarom leszólni, de a képek tökre nem adják vissza a hegyek nagyságát, szépségét. Aki kiváncsi rá mindenképp menjen el. Ennyi kis izomlázat megér. Bár nekem speciel nem volt :). Külön gratula Otinak, aki egyszem lány létére végiglépte zokszó nélkül a távot, és persze a többieknek is. |
