 A múlt hét elején egyesületünk elnöke, Pisti jelezte, hogy lenne lehetőség egyet Ausztriában túrázni, melyre mindenkit szeretettel vár. Kis szervezés után ki is alakult a kezdő 11, ami konkrétan 7 főt számlált, de végül Robi szabotőrsége miatt helyére leigazoltuk a jobb szélre Ligeti Lacit.
25-én, vasárnap reggel korán Oti beugrott értem, bár láthatólag a macskáink több figyelmet kaptak, mint én, de sebaj. Eltettem a héten beszerzett túrabotomat is, hogy most majd jól kipróbáljuk. Elugrottunk Balázsért is, aki most ismét egy kevésbé hihető okot talált ki a késésére, de hamarosan (illetve Balázs késési szokásait ismerve, annyira nem is hamarosan) már robogtunk is Mentes kollégáért Mumor citybe. Balázs, ha olvasod, most létszi' egy sort hagyj ki, köszi!
Leendő túraszervezőket kérnénk, hogy fél órával a tényleges indulás előtti időpontot írjanak ki a honlapra, hogy időben tudjunk indulni. Köszi Kacsintás.
Miután Ati is becsomagolta magát a kocsiba pár, már-már védjegyévé váló kakaóscsiga kiséretében már indultunk is. Lentiben még találkoztunk Zsoltival és Kancsal Lacival, majd irány a határ. Szerencsére a bordergárdok nem nagyon törődtek velünk sehol, szerintem egy pakli magyar kártya bemutatásával is mehettünk volna utunkra. Hajrá Shengen (így írják?)!
Hídvég előtt Ligeti Laci elfoglalta a helyét a jobb szélen, az anyósülésben Zsoltiéknál. Út közben próbáltuk Otit alvásra bírni egy jó kis lassú zenével, ami annyira nem sikerült, de mi majdnem elaludtunk tőle (mondtam én, hogy nem muszály Morriconét hallgatni, de Tibi erősködött...). Egyszer megpillantottunk egy dombtetőt, ahol 3 templom is volt. Itt ötlött Oti eszébe, hogy lassan oda kéne érnünk, de nem tudjuk hol van az oda. Annyit tudtunk, hogy van egy falu, aminek nevében 2 darab S betű van, és Pisti majd ott áll, ránk várva. Találtunk egy ilyen falut (pontos nevén: Stainz Bei Straden, a hegy pedig a Stradnerkogel (609 m), csak Pistit nem. Kis telefonálgatás után kiderült, hogy Pisti elszámolta magát kissé, majd igéretet tett, hogy érkezik.
Érkezéskor KLaci fel is rótta a Herr Presidentnek a késést, de persze nem volt semmi gond, túravezetőnk sem volt még itt. Hamarosan ő is befutott, illetve gurult. Pisti gyorsan bemutatta Ervint, és már indulhattunk is. Pár méter után rájöttünk, hogy melegebb van, mint amit ruházatunk megkövetelne, de sebaj. Hamar kiderült, hogy a már említett 3 templom valójában 4, csak az egyik már nem fért el a dombon, de leleményes nép az osztrák, így ha nem megy felfelé, hát megépítették lefelé, a pincébe. Ja, az már csak hab a tortán, hogy mind a 4 katolikus. Mit is mondanak erre? Hát gratulálok... Micsoda dilemma lehet misék előtt, hogy hova menjen az ember. Aput idézve: Lenne egy, tudnál választani.
Fél km után elfogyott a műút a lábunk alól, ami azért mindjárt kényelmes lett triglavjárónk számára. Közben Ervin mesélt a vidékről, szőlőtermesztésről. Hogy bizonyítékot adjon szavainak, újabb fél km után már egy pincéből hozta is a bort. Kissé megijedtem, hogy milyen túra lesz ez, még nem mentünk 1 kmt, de a szűrés már megy. Hogy-hogysem a borra egyből kontrázott Pisti egy kis magyar röviditallal (talán pálinka? nem értek hozzá...), amit a helyiek sem hagyhattak annyiban, és jött a válasz nagyon dizájnos megy (vagy cseresznye) pálinka formájában. Kezdtem úgy érezni, hogy a túrának mindjárt vége, innen visszasétálunk, úgyis egy étteremnél parkolunk, ott eszünk és irány haza. A háziak, Ervin szülei még egy nagy adag fánkkal kedveskedtek nekünk. Természetesen itt már nagy barátság alakult ki, főleg a fánk és a gyomrom között, de Ervin és mi köztünk is, és meg is hívtuk Szlovén és magyar túrákra.
Egy idő után valahogy tovább indultunk (szerintem elfogyott az alkohol), ám az útban lévő 3 lépcsőfok bizony van akinek már komolynak látszó logisztikai problémát okozott. Miután egyedünk eldöntötte, hogy arcát, vagy tenyerét tegye előbb le a sárba, már felvettük ismét a nem túl nagy tempót. Gyönyörű tájakon jártunk, hol aszfalton, hol erdőben. Közben próbáltuk bringás szemmel is szemügyre venni a terepet, hát nem igen találtunk 100mnél hosszabb sík részt, ez persze nem hátrány.
Erdei ösvényeken haladtunk tovább első úticélunk irányába, ami egy szép kilátó, amit az útról is láttunk. Odaérve kicsit berogyott a térdunk, egy 30 m magas fémépítmény fogadott minket. Többeknek fentartása volt a felmászással, és a tériszonnyal, de végül nekiindultunk. Ervin jött mögöttem, így nem volt mese, menni kellett. Persze mondtam neki, hogy a Triglav nem gáz, de ez... Végül csak felértünk, szerencsére fent is volt korlát, ami néhány helyen behorpadt ragaszkodó szeretetünk miatt.(Hogy ezek hogyan szorították a korlátot, öröm volt nézni...ez a sok földszintlakó Nevetés Na és persze a jó kis párás idő miatt újfent nem láttunk megint szinte semmit) Leérve megebédeltünk, megvártuk Adrit, aki éjszakás volt, így később jött utánunk, miközben Balázs és Ati már felbátorodott, és futóversenyt tartott felfelé a toronyba.
Tovább indulva még találtunk egy hatalmas kűlszíni fejtést, mintha csak egy hatalmas kéz kikapott volna egy hatalmas radabot a hegyből. Balázsnak nagyszerű fotótéma volt, eléggé elkapta a görcs az ujját az exponáló gomb felett.
Ahogy elhagytuk a kőfejtőt úgy kezdett eleredni az eső, evvel párhuzamosan viszont megjött Oti írási kedve, így innentől őt olvashatjátok.
(Oti)
És akkor jövök én…na persze Tibinek pont sikerült egy elég lemerült állapotomban megtalálnia azzal, hogy ő teljesen kifogyott írási vénájából és folytassam én…köszi, utólag is!
Tehát, ott tartottunk, hogy feljöttünk a bányából...vagy az a szén volt? Öööö…ja nem, mi. Tehát a kőfejtőt elhagyva kiértünk a szőlődombok között kanyargó hegyi aszfaltos útra, és ezen folytattuk tovább utunkat. Ervin vezetett minket, közben az eső hol jobban esett, hol kevésbé. Közben többször felmerült, hogy van a „közelben” egy jó kis pizzéria, be kellene oda térni. Mivel már éhes, ázott és lassan fáradt is volt a társaság, ezért leokéztuk az ötletet. Na de milyen messze is van ez a vendéglátóegység? Háát, Ervin és Adri szerint simán egy óra…, az nem vészes. Így szépen csorogtunk lefelé és kanyarogva az aszfaltos úton. Néhol megelőztek minket az Audikkal közlekedő hegyi emberek, itt-ott elég neccesen. Mikor már jó egy órája gyalogoltunk, elérve egy elágazáshoz, kiderült, hogy na innen még egy jó fél óra… az összesen már több mint másfél….na persze. Átgyalogoltunk egy kisebb településen, ami azt jelentette, hogy 4-nél több ház is egymás közelébe épült. Az út mellett találkoztunk legelésző birkákkal is, Balázs nagy örömére…. Ha már tehén nincs, beszélgessünk velük, gondolta. Egész jó alanynak bizonyultak a birkák, mert folyamatosan visszabeszéltek, bármit is mondott nekik a Balázs.
Lassan leértünk az egyik főútra, melyen már egész sűrű volt a forgalom, szerencsére az út melletti kerékpárúton tudtunk haladni. Na ekkor már felcsillant a vezetőnk szeme, innen már tényleg nincs messze a pizzéria. És tényleg, már csak egy jó 10 perc, és ott is voltunk, egy Bairisch Kölldorf nevű kis településen. Adri előtte már odaszólt, ismerve a helyet és az egyik pincérlányt, hogy foglaljanak nekünk asztalokat. Miután libasorban szépen bemasíroztunk az étterembe, gyorsan el is foglaltuk a számunkra kijelölt helyeket. Ááá, és itt végre már meleg is volt legalább! A nagy-nagy választékból mindenki kibökte, hogy mit akar enni…kinek jobban ment a német nyelv olvasása, kinek kevésbé … A mellékhelyiség felkeresése egy kisebbfajta logisztikai problémát okozott, az épület kialakításából adódóan, de végül mindenki sikeresen bevette a számára megfelelő illemhelyet. Attilát érte itt egy kisebb meglepetés… mivel a lámpák a toilettekben mozgásérzékelősek voltak, ezért ha x ideig semmi nem mozgott ugye, lekapcsoltak. Namármost Attila kissé több ideig tartózkodott egyhelyben, mozdulatlanul az egyikben, mint amekkora időre ezek a lámpák be vannak programozva, és egyszer csak lőn teljes sötétség…. Így kénytelen volt teljes sötétben egy kört futni a WC előterében, hogy újra lássa, merre is van a felmentő WCpapír….még szerencse, hogy épp akkor senki nem lépett be a mosdóba, lett volna nagy meglepetés mindkét fél részéről… Nevetés
Miután jó magyarosan sokáig nyámnyogtunk a melegben a kihozott kaják felett, kint már teljesen besötétedett és az idő is kezdett későre járni. Abban maradtunk, hogy mivel innen még kb. 10 km az a hely, ahol a kocsikat hagytuk, ezért Adri szerez egy fuvart és visszavisz minket oda, mármint engem és Zsoltit, mint sofőröket, és visszajövünk a többiekért. Még felmerült egyesekben, hogy hát az a 10 km nem nagy táv, laza másfél óra alatt ott is lennénk gyalog…na persze, csakhogy mint ahogy kitettük a lábunkat az étteremből, kiderült, hogy szakad az eső, korom sötét van, és a 10 km-ből kb. 9 km főút mellett menne végig, óne kerékpárút. Így maradt az első verzió-zutty a kocsiba, irány a többi autó, majd vissza a maradékért Mosolygás Miután mindenki jóllakott és jólivott, beültünk a kocsikba és irány haza. Mire végre megérkeztünk Lentibe, szerencsére az eső is lassan elállt, mert hát miért ne!
Összességében jó kis túra volt, bár az idő lehetett volna szebb is, legalább abban a 10 percben, mikor a kilátóban voltunk. De hát ez van, az Ivancicához képest most azért ellátunk kb. 100 méterre, ez ahhoz képest óriási távolság. Azért azt nem bántuk volna, ha kicsit kevesebb az aszfaltos út, de hát ez van, azért így is élveztük a gyaloglást. |
