 A két ünnep közti szünet nagyszerű módot teremtett midnenféle túrázáshoz. A sort Zsolti nyitotta egy 26-ai gyalogos túrával, amit én folytattam egy kis bringással másnap.
Nem igen gyűltek azért a jelentkezők (Robi: esőpara, Balázs: beteg a tengerimalacom, Erik: majdholnap :) ), de a mumori gépesített hadialakulat szerencsére csatasorba állt, így ketten vágtunk neki az útnak. A tervezett útvonal a szokásos téli havas túraútvonalat követte: Lenti-Rédics-Kecskés-Dedes-Lenti. Sajnos most nem volt akkora hó, mint két éve, illetve azt is lenyomták nagyjából. Felszerelésileg kissé eltérő koncepciót követtünk Atival. Ő két melegítő, pufikabát, stb, én próbáltam bringás cuccokkal és polár pulcsival védeni magamat a hideg ellen. Bringaügyileg Ati szokásához híven még mindig az acélvázasra esküszik, amiből összeépített egy újat, ez már annyira nem rozsdás, de nem is halad vele annyira :). Én viszont nekivágtam a kis Kalahari-val (hát neve alapján már rossz választás :) ), kátyúkerülő kerékkel, és lustaságből kifolyólag slick gumival. Ahhoz képest egész jól ment.
Manapság már a bringautak is le vannak tolva, így annyira nem élvezetes a tekerés. Persze Ati a traktorgumijával a száraz részen haladt, mig én mehettem a havason a slicckel, de nem volt gond. Rédics után megálltam fotózni, mivel a fényképész szekció nem hidegszavatos bringás szempontból, így kénytelen voltam helyettesíteni őket. Szerencsére én fényképezőt vittem és nem egy batár monstrum képalkotó eszközt, mint amit ők szoktak. Ati észrevette, hogy megálltam, így úgy gondolta, hogy visszajön. Jól meg is tempózta, de hogy a dolog vagányság faktora is meglegyen a végén bevágott egy rendőrkanyart. Hogy-hogysem közben kicsit elálmosodhatott, mert letette az arcát a földre, és maga mellé fektette biciklijét is :D. A hideg talaj viszont nem volt jó alvásra, így gyorsan felkelt. Persze én lefotóztam, ahogy vagányságfaktor átcsap lámaságfaktorba :). Később én is bepróbáltam egy csúszást, beblokkoltam a kátyúkerülőt, amitől kicsit ledőlt a bringa. Sajnos már a Kecskés felé vezető út is le volt tolva, így nem volt olyan jó és fárasztó a tekerés, mint 2 éve. A laktanya utáni emelkedőn slickkel azért nem sikerült felmenni, nincsenek csodák. Kistányérra is csak erős rugdosással sikerült letenni a láncot. Itt ökörködtünk egy jót, csuszkáltunk keresztbe-kasul, én persze Ati gépével, nehogymár a sajátomat törjem :). Apropó tessék megfigyelni a képeken a kis házi tuning nyeregcsövet :). Miután kellően bemelegítettünk a dedesi bringaút lejtőjére, nekiindultunk. Szerencsére nem sokan jártak még arra. Némileg a bringám felszereltsége és az útviszonyok megkérdőjelezték mentális stabilitásomat, de oda se neki. Itt már a hidegtől a fékem szinte semmit nem fogott, de ez a legkevesebb. Leengedtem a nyerget, hogy a lábammal tudjak fékezni legalább. Végül esés nélkül lejöttem, bár voltak kemény részek. Szinte végig kéresztben közlekedtem. Annyira jó volt az egész, hogy végül még az alsó 2 kanyarig többször visszamentünk, és lejöttünk, közben fényképeztünk és filmeztünk.
Mivel erősen sötétedett, így tovább indultunk. A dedesi tónál megláttuk Oti autóját, én egyből fel is kiálltottam, hogy sarkiróka!!!! Persze ezt csak Oti nem hallotta meg, de ellenben mindenki más hülyének nézett, de ez nem újdonság :D. Végül találkoztunk Otival is, aki kicsit (na jó nem is kicsit) kritizálta a bringás nacimat, amit még (jó)párszor felemlegetett a hét folyamán. Itt lepődött meg Ati, hogy az én bringám elvileg aluvázas, mégis ugyanolyan nehéz, mint az övé. Innen már csak letekertünk Lentibe, hazaérve megpróbáltunk felolvadni.
Másnap gyerekszekcióval vágtunk neki ugyanennek az útnak, Marci és Erik társaságában. Erik jött a 2,35"-ös traktorkülsőjével, mig Marci az ön- és közveszélyes Kellysével. A helyzetet csak súlyosbította, hogy Marci hajtotta a gépet :). Elég későn indultunk, így már lámpát is kellett vinni. Rédicsnél megcsodáltuk ahogy a népi kreativitás győz a józan ész felett szánkózás terén. Volt ott motoros és trabantos vontatás is, gyerek épsége nem számít jeligére :). Hamarosan lámpát is kellett kapcsolnunk, gyerkőcők esküdtekk a kis lámpájukra amik akár hetekig elvillognak, persze ez max a látszani kategória, de semmiképp sem a látni. Én vittem az izomlámpát, amivel igaz csak korlátolt ideig, de látni is lehet :). Persze annyira nem volt sötét, hogy az igazi ereje előjöjjön, és egy csúszás után már nem is müködött. Azt hittem a nagy áramfelvételt megint nem bírta a cinezés, de mint útóbb kiderült csak az egyik akksi mozdult el. Így viszont a dedesi lejtőn világítás nélkül kellett a sötétben lejönni, ami a srácoknak különösen tetszet. Persze javasolták, hogy világítsak a telefonommal, ami ment is valamennyire, csak persze így a kormányt nem tudtam fogni rendesen egyik oldalt. A terep annyira nem volt jó, mint elötte nap, mert Atival elkövetett csapáink megfagytak, és remek mód megvezették a bicajt. Egyik nagy lejtőn kellőképp begyorsultam és kellőképp keresztbeálltam, így végül egy gyönyörű hasast dobtam a hóval és levéllel töltött árokba. Még Michael Phelps is megirigyelte volna ezt a beugrást :).
Végül gyorsan leértünk, de a srácok nem akartak nagyon bohóckodni, ők csak a teljesítményre mennek. Blahh... Dedesben megigazítottam az elemet, így ismét láttunk, előre is engedtek a bringauton. Ja igen, egy hasznos tapasztalat: mivel a kamáslit büdipesten hagytam (ki az a hülye, aki ilyenkor bringázik? :) ), így első nap egy normál vastagabb zokniban mentem, erre a napra viszont felhúztam a jó vastag és hosszú túrazoknit. Hát nem a méret és a vastagság a lényeg :). Majd lefagyott a lábam benne.
Következő nap, következő túra (szép az élet :) ). Ligeti Laciék jelezték, hogy lenne egy túra Muraszerdahelyen, ráadásul sötétben. Gyorsan jelentkeztünk is rá 5en, Oti, Zsolti, Kancsal Laci, Ildi (Laci ismerőse), és én. Balázs pechére most pont beteg lett a papagája, Robi pedig átnézte a gyékényeit a strandszezonra :). A túráról viszont semmit nem tudtunk, távról sem, csak annyit, hogy utána lesz valami gulyás (ennyi elég is, és megyünk bárhova), és lesz valami buszozás. Páran Lentiből az Lendvai fáklyás túrára mentek, sajnos egymásra szervezték a szervezők. Odafelé kisebb fennakadásokkal abszolváltuk a határt, visszafelé már neccesebb volt. De erről később. Meglepetésünkre a túra Muraszerdahelyről indult, nem kellett buszozni, így gyorsan felrángattuk a kamáslit, és irány. Kb 80an indultunk neki a távnak, amiről Laci azt mondta, hogy hát nincs közel a cél. Ajjaj. Hoztam két nápolyit, Oti semmit. Meg ha már Laci ezt mondja... Túlélőtúra :).
Hamar kikevertünk a pusztára, ahol haladtunk egy töltés mellett, majd visszaértünk a műútra, ahol elég sokat gyalogoltunk. Itt már néha bekapcsoltam a lámpámat, aki hátrafordult elöttem, annak másnap kötelező jelenése volt a szemészeten :). Páran nézték, hogy miből jön ez a fény... Volt aki próbálta a versenyt felvenni vele, de mind alulmaradtak. Egy idő után elértünk ahhoz a kereszteződéshez, ahol a Pannon Maraton is hegynek veszi az irányt, de hamar lekanyarodtunk róla terepre. Innen még jókorát sétáltunk terepen, közben egy kis kutyafalka próbált az életünkre törni, de szerencsére csak a hangjuk volt nagy. Talán a vége volt a legnehezebb, ahol először egy felszántott szántóföldön kellett áthaladni, majd utána egy erdőben felfelé. Hamarosan fel is értünk a csúcsra, ami 344,4 méteren volt, végülis csak egy kis domb, de azért jó volt. Innen hamarosan buszra szálltunk, majd irány Szentmárton, muramenti kis vendéglő, ahol a 2. Pannon Maraton is rajtolt. Itt már egy társaság mulatott, és mi is csatlakoztunk. Helyet foglaltunk, de mielött jött volna a gulyás, jópáran körbejártak a karácsonyról megmaradt sütijükkel. Hamarosan a gulyást is megkaptuk, ami nagyon finomra sikeredett, a hús eredetére találgattunk, leginkább valami vad volt, de egyesek Jetire is tippeltek :). A vacsora után jó hangulatban telt a beszélgetés, fény derült a Lipics forrás rejtéjére is, amit kicsit nehezen értettünk meg, de aki ott volt tudja miről van szó, kép is van hozzá a galériában :).
Itt vetettük fel két szlovén társunknak Lacinak és Endrének, hogy jöjjenek velünk túrázni 2 nap múlva az Ivanscicára. Laci hamar rábólintott, Endre vonakodott kicsit, hogy táskát kéne vinni, azt meg ő nem szeret. Végül beleegyezett. A terv az volt, hogy ott is eszünk egy jó gulyást, de Laci azt mondta, hogy zárva lesz a menedékház. Márpedig akkor is enni/inni kell fent, így valamelyik marha kitalálta (azt hiszem én voltam :D), hogy akkor felviszünk mindent, még a fát is, és piknik. Zsoltinak egyből megtetszett az ötlet, így a megvalósításnak már semmi akadálya nem volt. Illetve még Lacinak voltak aggályai, hogy ott katonák állomásoznak, és nem lehet tüzelni, de minket ez különösebben nem zavart. Erről a túráról pár sorral lejebb...
Közben páran táncra is vetemedtek, jó volt a hangulat. Zsoltit is próbáltuk rávenni, hogy roppjon egy kört, de elmondása szerint legutóbbi táncpartnere kórházban végezte, így ezt most kihagyná. Végül éjfélig tartott a móka és kacagás, majd indultunk vissza a buszhoz. Sajnos a rossz idő a buszra is hatással volt, folyamatosan prüszkölt, majd 5km/h-s sebességgel egy idő múlva megérkeztünk a kiindulási helyre. Szerencsére a horvátokat már kicsit elnyomta a bor, és csöndesebben voltak (bár KLaci megjegyezte, hogy némely asztal hatalmas stratégiai hibákat követett el. Ő már csak tudja, hiszen történelmet is tanít :) ). Ezt már megállapítottuk pár túrán, hogy a legnehezebb rész mindig a buszozás, mert igazából nagyon örülnek egymásnak és ezt hangerővel fejezik ki. Muraszerdahelyen az ajtók már erőszakkal nyiltak csak, továbbra is prüszkölt, sipolt és villogott a busz. Szerencsére ez már minket nem érintett. Viszont a határőrök annál inkább. Valahogy úgy alakult, hogy Oti megkért, hogy én vezessek, de KLaci nem kötötte be magát és ezt felrótták nekünk. Oti közben persze mosolygott, ami újabb rossz pont volt. A szlovén határon szokásos csomagtartó nézegetősdi (szlovéneknek nem...), de azért hazaértünk épségben, és majdhogynem egészségben.
Alig kellett aludni 3at (2-t éjjel, 1-et délután), és máris újabb túra következett, a fentebb nevezett Ivanscica-i.
3 kocsival indultunk Lentiből, Balázs is elvállalta a sofőrséget, ami nagyban korlátozta szűrési esélyeit, és akkor még szegény nem is sejtette, hogy milyen szilvesztere lesz :). Nade vissza a történethez, én Otival, Erikkel, Bálinttal és 2 táska fával haladtam a határ felé. Szerencsére nem néztek semmit. Bár a horvát határőr megint nekiállt valamit horvátul kérdezgetni, de most nem kellett eljátszani a szokásos mókát (Do you speak english? neem? Sprechen Sie Deutsch? ezt se? Francia? persze... Olasz? semmit? Activity? :D ), gyorsan kibökte, hogy Hova? Ivanec...
Különböző okok miatt váltott vezetéssel haladtunk Ivanec illetve Prigorec felé. Odaérvén szerencsére az út járható volt, egyedül a parkolóban nehezítette a dolgunkat a hó, illetve, hogy nincs hely parkolni, mert annyian vannak. Ekkor már gondoltam, hogy a menedékház nyitva lesz. Azért biztos ami biztos visszük a fát is. Hamarosan összekészülődtünk, és nekivágtunk az útnak. Indulás elött kivettem a zsákot a kocsiből, Endre ekkor bizonyosodott meg róla, hogy tényleg nem vagyunk normnálisak és fel is visszük azt. Azt hitte csak viccelünk... A cipelést nehezítette, hogy az enyém magyar katonai hátizsák volt, ami még álmodni sem mert párnázott vállpántról, vagy egyebekről, de most ez sem zavart. Zsolti egy kissé szerencsésebb volt, mert neki modern túrazsákja volt, némileg szűkösebb fakészlettel. Mindennel együtt az enyém nyomhatott vagy 30 kilót, de az övé sem maradt el sokkal. Oti viszont nagy adag krumplival és kenyérrel készült, ő sem akart lemaradni tőlünk. Végül a krumpli egy részét lent hagyta. (Nem hagytam lent, az nem az enyém volt! Én becsülettel felvittem...már csak azért is mert lusta voltam kipakolni a táskámból..)
Még otthon okosan feltettem a pulzusmérőt mert kiváncsi voltam mit "pörög a motor" felfelé :). Hát már az első kis emelkedőnél hallottam, hogy 3as és 2es zóna között ugrál de próbáltam LT (laktátszint) alatt tartani. Az út felfelé több szempontból is nehezebb volt, mint korábbi túránkon. Egyrészt most már lent is hó fogadott minket, másrészt ezt a sok ember okosan össze is taposta, szánkózta, így sokhelyütt csak jégen haladtunk felfelé. És a köd is nagyobb volt, mint múltkor. Említett útviszonyok miatt igencsak hasznos volt a túrabot, volt aki nem bízta a véletlenre, és mint Oti írta, 2 bottal indult, de 3mal tért haza :).
Az imbolygó táskámmal igencsak meg kellett gondolni minden lépést, de biztatott, hogy a többiek azt mondták, hogy még szebb vádlim lesz, és Endre is azt mondta, hogy én leszek a legnagyobb legény, ha ezt felviszem, mert van vagy 10 kiló biztosan... Sherpatársam, Zsolti is csöndben tűrte a megpróbáltatásokat, de folyt a víz rólunk rendesen. Az út szerpentinesen vezetett felfelé, néhol rövidítési lehetőséggel, de ezt most gondosan kihagytuk. A gyerekszekció nagyon előre sietett, velük csak a 2. kilátónál találkoztunk.
Az első kilátónál (illetve a köd miat ki nem látó) előkerült a forralt bor, és szusszantunk egyet. Továbbindulva már kvázi egy gerincen haladtunk felfelé. Elsőnek indultam, mondván úgyis utol ér mindenki és lehagynak. Ehelyett csak távolodtak tőlem. Persze nem volt nagy a távolság, végig hallottam a hangjukat. Tartottunk még a két kilátó között egy köztes pihenőt is, itt direkt Endrét kértem meg, hogy segítse le a táskámat, nehogy azt higyje, hogy 10 kilós. El is szörnyülködött, hogy ez van vagy 30 :).
A 2. kilátónál a gyerekszekció (és Ati) és ami még jobb, ragyogó napsütés fogadott. Kb 2 percig láttunk mindent szépen, aztán újra ködbe burkolózott a táj. Tényleg igaz volt, hogy 800m felett már süt a nap. Közben a szembejövő túrázók is ezt mondták korábban. Szerencsére még azt is láttuk, hogy hova megyünk. Itt már szerencsére a fotós szekció is elővette a gépeit, mert folyton azon nyafognak, hogy nem veszem elő most, meg stb, de akkor meg minek? Miért nem vesznek olyat, ami elfér a zsebben, és még könnyen is kezelhető? Nem értem :D. Lassan mindenki felért, KLacinak már igencsak nem volt őszinte a mosolya, már ha az annak nevezehtő. Szerintem már itt az alföldi túrán gondolkodott, aminek ötletét este elő is vezette. Kis lejtő következett, ahol elég nehéz volt haladni a zsákkal, közben Robi bemutatta egyedi gugolásos sielési technikáját. Innen már saját tempóban ment mindenki, én elöl, többiek utánam. Előzetesen 1:45ös időre terveztem a felérést, ha nem lesz holtpont, szerencsére elkerült. Az utolsó métereket már futva tettem meg, végül 1:43:29-cel értem fel 147es átlagpulzussal, 1371 kcal-t elhasználva.
A kilátóban már várt ismét a gyerekszekció, majd a menedékház felé vettük az irányt, hogy megmelegedjünk. Ekkor ért fel Laci is, aki mutatott nekünk egy nagyobb kilátót, így ezt is megmásztuk. Gyönyörű volt a kilátás. Amerre csak ellát az ember, köd, amiből apró hegycsúcsok, mint szigetek bukkanak elő. Nagyon jól nézett ki. Közben a Horvát tévé is lecsekkolt minket, hogy interjú kell nekik, a nemes feladattal Zsoltit biztuk meg, aki bár vonakodott, de végül belement. Közben nagy nehezen a menedékházban lett pár hely, ahova beférkőztünk. A szomszéd asztaltársaság egyből kajával és piával kinált minket, de mi is visszakináltuk őket. Berendeltük az elmaradhatatlan gulyást is, ami tényleg nem volt annyira jó, mint a múltkor, de azért mindet megettük.
Közben persze aki tehette ruhát cserélt, mert átizzadtuk a gönceinket. Még kiraktam a fát nekik egy talicskába, biztos furcsán néztek, hogy mit keres az ott. Zsolti úgy döntött, hogy ő lehozza, én a zsák miatt nem akartam megkockáztatni. A táblánál még csináltunk egy csoportképet, majd irány lefelé. Kisvártatva eszembejutott, hogy levettem a pulzusmérő övét, és nem emlékszem hova lett rakva. Gyorsan végigtúrtam a táskát, sehol. Otit kérdem, nála nincs. Francba, akkor irány vissza. Atival visszamentünk, ahol persze nem találtuk, ekkor már biztos voltam benne, hogy csak Oti sétáltatott meg feleslegesen minket... Mint utólag kiderült tényleg nála volt, bár én raktam bele a táskájába. :)
Hamar utol értük őket, én már itt elkezdtem szánkózni, de semmi eszközzel, csak simán lehuppanva a földre. Találkoztunk a gyerekszekcióval is, akik szintén szánkózással mulatták az időt, amiken viszont a társaság többi tagja mulatott nagyon jól. Pláne Ligeti Laci, amikor meglátta Bálint elszakadt nadrágját :). Ne meg a két lányt se felejtsük, akik estek-keltek :). Én a köveken is lecsúsztam, néhol ezt a gyerkőcök kihagyták :). A legjobb rész viszont az első kilátó után jött. Itt amúgy nagyon nehéz lett volna lemenni a meredek és jeges út miatt, de kitaláltam, hogy csak le kell csúszni keresztbe, bár így gyakorlatilag 1m alatt 1m-t sülyedtünk. Ergó meredek volt :). Hát most már csúsztam én is rendesen, ide nem kellett semmi zacskó, csak a szembejövő fákra kellett figyelni, kisebb ágak, bokrok nem érdekeltek. Utánam jött Bálint. Hát nagyon hamar leértünk. Végül mindenki a csúszást választotta, ha nem is ott ahol mi, bár nagyon jó volt a szűz hóban csúszni. A kocsihoz visszaérve Robi és Endre már ott toporzékolt, majd hamarosan a többiek is befutottak. Mint már Oti említette KLcai elkapott Erik botjával egy fát, ami így kicsit tagbaszakadt. Mármint a bot, nem a fa... Viszont nekem lefelé eltünt a nyárspálcám, amibe "szerencsére" Oti majdnem belecsúszott, és így meglett :). Köszi :D.
Hazafelé kicsit bepunnyadt a társaság talán a kocsiban eluralkodó meleg miatt is. Közben megfogalmazódott bennünk, hogy a megmaradt kaját viszont tényleg meg kéne sütni, így afterparty jelleggel ismét irány Zsoltiék pincéje, ahol sütünk és forralt borozunk. Szegény Balázs ide is autóval jött. :)
Talán nem felelőtlenség kijelenteni, hogy az év túrája volt, így 1 nappal szilveszter elött.
Még tervbe volt véve nekem egy BUÉK kupa 1én, amit végül a hideg miatt kihagytam.
Szóval ennyit az idei év utolsó túráiról, készül még politikusaink nyomán egy évértékelő is, pár héten belül talán az is felkerül :). Addig pedig irány a többi téli túra, mert télen sincs megállás!!! :) |
