 A túra Szlovéniában már nagy hagyománnyal bír, hiszen idén 30. alkalommal rendezték meg az 1943-as partizánharcok emlékére. Nekünk Ligeti Laci, a Lendvai Hegymászó Egyesület elnöke szólt erről a lehetőségről, így kapva kaptunk az alkalmon, és mi is jelentkeztünk a túrára. Sajnos most csak 4 fő képviseltette a lentieket, Tibi, Balázs, Zsolti és jómagam, de gyalogoltunk a többiek helyett is, főleg az esti ráadás-utat megtéve, de erről majd a végén.
Lendváról indult a busz, reggel 6.15-kor. Ilyen korán már régen keltünk fel, kissé nehezen is ment az elindulás, de szerencsére időben kiértünk az indulóponthoz. Az egyik supermarket parkolójából indultunk, ahol már a helyi erők egy ideje már várták a buszt, mely Muraszerdahelyről érkezett az ottani túraegyesület tagjaival a fedélzeten. Miután mindenki felszállt a buszra és elfoglalta a helyét, egy bő két órás út következett. Ahogy egyre jobban közeledtünk Maribor felé, a hegyek már látszódtak, és szóba került, hogy mi mindent lehetne megmászni, ha nem is az idén, de az elkövetkező években mindenképpen. Slovenska Bistricánál a helyi MOL (!) benzinkúton mindenki könnyített illetve feltöltött, majd irány a Rogla, mely innen már nem volt messze. Ahogy közeledtünk a hegy felé, Tibi és Balázs lelkesen nosztalgiáztak a tavaly nyár eleji kerékpáros Rogla megmászásukról. Az biztos, hogy én csak kétlábon vagyok hajlandó erre felmenni, de nyeregben nem, az biztos. Mosolygás
Közben folyamatosan jöttek szembe lefelé az üres buszok, az utasaikat már lerakták a hegytetőn. Annyit tudni kell még erről a túráról, hogy évente kb. 1500-2500 ember vesz részt rajta, folyamatos indulással (6-kor volt a rajt). A kanyargós aszfaltúton szépen lassan felértük a hegytetőre (1517 m). Az út a sípálya mellett megy el, egész szép számmal láttunk síelőket is, a nagy köd ellenére. Mert miközben felértünk a hegyre, a ködbe is beleértünk persze. Miután kiszálltunk a buszból, mindenki rekordgyorsasággal felöltözött, melyet leginkább a majdnem viharos erősségű szél is segített. Innen még gyalogolnunk kellett kb. 2 km-t a túra rajtjáig, mely egy nagyobb menedékház mellett volt. Az idő kezdett egyre rosszabbra fordulni, az eső néha-néha meg is eredt, igaz, szerencsére inkább csak szitálva. A rajtnál 2 euróért mindenki kapott egy iránytűt ajándékba, melynek én személy szerint igencsak örültem, mivel sose volt még ilyenem. A szél is egyre erősebben fújt, így el is indultunk az úton. Jó ideig (kb. 1,5 km) murvás dózerúton ment az útvonal. Elég érdekesen tudtunk rajta haladni, mivel igaz, hogy nem volt rajta sok hó, de azt az autók teljesen letaposták, ami rá is fagyott. Így inkább az út szélén haladtunk a hóban, de így is sikerült néha egy-egy kisebb piruettet és rittbergert bemutatni egyeseknek. A dózerútról letértünk egy pihenőhelyre, ahoönnan az út már az erdőben vezetett tovább. A becsatlakozó út elég jeges maradt, Tibi itt látványosan bemutatta, hogyan kell hátizsákkal, 180 fokos fordulattal egy szép kalimpálós seggreesést elvégezni Mosolygás Mielőtt folytattuk volna tovább az utat az erdőben, mindenki pihent egy kicsit, előkerültek a szendvicsek és az innivalók is.
A pihenőt követően kész felüdülés volt az erdei ösvényen haladni. Igaz, hogy itt is letaposott havon kellett menni, de szinte adva voltak a lépések az előttünk haladók bakancsai által keletkezett mélyedésekben. Érdekes volt, hogy maga az ösvény kb. 2 bakancsnyi széles volt maximum, mellette pedig térdig érő hófal húzódott….pedig itt is olvadt valamennyit a hó az elmúlt napokban. Olyan volt az egész a kanyarokkal, mint egy nagyon hosszú bobpálya. Itt már csak libasorban tudtunk haladni a keskeny út miatt. Az iram egész pihentető volt, mivel itt már több csoport is „összetorlódott”, ezért nem is lehetett nagyon gyorsan haladni. Több helyen is keresztezett az ösvény erdei patakokat, volt olyan hely, ahol csak vízbe lépve lehetett átkelni. Az erdei ösvény hol felfelé, hol lefelé haladt, majd egy idő után kiért egy behavazott szélesebb útra, melyen továbbhaladva kb. 2 km-t újra betértünk az erdőben. Itt már egyre több csoport ért össze, úgyhogy lassan mát több mint száz fő haladt szépen libasorban egymás mögött. Mi egy helyen kiáltunk a „bobpályából”, hogy egy kicsit együnk, és a fiúk elvégezzék kisdolgukat, szépen megfestegetve a havat.
Miközben az ösvény mellett dőzsöltünk, szinte mindenki elhaladt mellettünk, így a végén egyedül folytattuk az utat jó darabig. Még szerencse, hogy a „bobpályát” nem lehetett eltéveszteni, így az irányt is tudtuk. Egy helyen újra egy nagyobbacska erdei patakon kellett átkelni. A nyomok alapján két-három helyről is neki lehetett rugaszkodni az átkelésnek, mivel itt egész magas volt a partfal és mélyebb a víz. Először Tibi próbálkozott, hogy ő simán átugorja, figyeljük csak! Hát át is ugrotta, az igaz, de úgy, hogy a végén le kellett térdelni imádkozni is. Erről Balázs egy egész sorozat felvételt is készített Mosolygás Zsolti simán átgyalogolt a vízen, az impregnált bőrbakancs ilyenkor jól jön. Én és Balázs az átkelés kissé más megoldását választottuk. Egy helyen egy öreg fa volt átborulva a patakmeder felett, ezen másztunk át, elég érdekes módon, de azért sikerrel. Mikor végre mindannyian sikeresen átkeltünk a túloldalra, ekkor ért oda egy szlovén fiatalokból álló csapat, akik már egész jó hangulatban voltak, köszönhetően többek között az elfogyasztott söröknek is. Az egyik srác, aki talán a legfáradtabb volt ilyen tekintetben, az átugrást választotta, kezében egy kibontott sörösdobozzal. A landolás után viszont megcsúszott, és a lábaival az egyik parton, a kezeivel, vagy pontosabban a hátával a másik parton támaszkodott. De a sör nagy kincs, azt olyan ügyesen feltartotta, hogy egy cseppje se löttyent ki, viszont a hátsójával elég közel került a patak vizéhez Mosolygás Mi közben továbbindultunk, a fenyőerdő talán legszebb része következett. Az út kanyargott jobbra-balra, fel le. Egy helyen újabb patak, sikeres átugrásokkal megoldottuk az átkelést, majd következett egy kisebb kaptató. Már olyan jól haladtunk, hogy le is dolgoztunk a pihenésből és az átkelésből adódó időhátrányunkat, és már meg is láttuk az előttünk haladó csoport hátsó embereit, köztük több lendvait is. Őket egy újabb patakparton értük végül utol, ahol egy kisebb pihenést iktattunk be. Közben utol ért bennünket a fent említett vidám társaság több tagja is, köztük a „sörös” srác is, aki futva-rohanva közelített a patak felé…na, itt megint lesz egy burkolás, már előre erre gondoltunk, de a nagy lendület sikeresen átrepítette a srácot a víz felett, és még a végén se esett el! :) Innen már csak egy kisebb emelkedő következett, majd odaértünk a partizán-emlékműhöz, mely az erdő közepén áll, magas fenyőfák alatt. Rengeteg koszorú és mécses égett már az emlékműnél, és elég sokan is pihentek mellette. Kb. 10 perc múlva indultunk tovább, innen már csak lefelé mentünk szinte, kisebb fahídokon átkelve nemsokára elértük a túra végpontját, egy újabb menedékházat (kb. 1200 m). Itt már a nap is kisütött, és előkerültek a maradék kaják is, végre elővehettem a kókuszoscsigámat is, hogy megkínáljam a fiúkat. Innen kb. fél órás gyaloglásra van a Fekete-tó, melyet most időhiány miatt nem tudtunk megnézni, mivel indulnunk kellett a buszhoz. Rövidítettünk is egyet, jó meredek partfalon csúsztunk le, Tibi nagy örömére, hogy végre megint pop-síelhet, ha nem is olyan hosszan, mint múltkor az Ivanscicán, de akkor is… Itt a dózerút szerencsére nem volt már lefagyva, látszik hogy alacsonyabban voltunk. Kb. 2 km-t kellett még gyalogolni a buszig, közben láttunk kisebb, vízesésekkel tűzdelt patakokat is. Az út végén (Osankarica) várt minden csoportot a saját busza. Itt mindenki kapott teát (ki simát, ki rumosat), majd megtekintettük a gyönyörű kilátást is (amit csak az a rengeteg villanyoszlop zavart).
Lent a völgyben és a szemközti hegyeken gyönyörűen sütött a nap. Miután levettük a kamáslikat és nagyabból rendbetettük magunkat, gyorsan elfoglaltuk a helyünket a buszon, mely egy igen szerpentines és meredek aszfaltos hegyi úton ereszkedett le Zrečébe. Tibi már ekkor megjegyezte, hogy ide el kell jönni kerékpárral, ezek a szerpentinek és emelkedők igencsak elnyerték a tetszését. Hát csak jöjjenek, majd én otthonról szurkolok nekik. Lent a településen a helyi iskola tornatermében volt a záróbuli, ahol a kb. 1500-2000 ember zsúfolódott össze sörasztalok mellett. Borsos áron lehetett venni különböző meleg ételeket is, hárman a káposztaleves mellett döntöttünk, Balázs pedig gulyást evett, valami meghatározhatatlan valamivel megtűzdelve. Közben folyt a zene, egész jó hangulat kerekedett a végére a teremben. Aztán fél hatkor végre elindulhattunk hazafelé. A buszban kb. 40 fok volt, és a különböző italoknak köszönhetően egész jó hangulat, főleg a lelkes szlovén és horvát résztvevők által. Lassan már perfekt leszek a szlovén és horvát nyelvből, akkora hangerővel és mennyiségben bömbölt a hangszórókból a zene, ezért aludni nem is igazán tudtunk. Kb. háromnegyed 8 körül értünk vissza Lendvára, de számunkra ekkor még nem volt vége az aznapi túrának!
Még Zrečében felmerült az az ötlet, hogy Lendváról menjünk haza gyalog Lentibe, keresztül a hegyen (schengen óta ez már amúgy is legális). Ennek két oka is volt. Egy az, hogy ez a 20-23 km nem igazán volt elég, még mindannyiunknak mehetnéke volt (kivéve talán Balázst, aki előző nap szalagavatón volt, és kissé keveset aludt... na meg nem is csak ásványvizet fogyasztott közben persze). Másik ok meg az, hogy mivel holnap mindenképen kimentünk volna tankolni Lendvára, ezért „hülyeség” most hazamenni kocsival, meg holnap visszajönni ugyan oda. Na mindegy, egy szó, mint száz, el volt döntve, hogy gyalogolunk. A lendvaiak már megint nem hitték el, hogy mi ilyen hülyék vagyunk, bár Endre és Ligeti Laci a múltkori facipelés-a-hegyre momentum után szerintem már lassan mindent elhisznek Mosolygás Balázs lelkesedése a buszról való leszállást követően egyenlő volt a nullával, merthogy a bakancsa csurom víz, a váltócipője meg lukas, és különben sem erről volt szó. De mivel sok lúd disznót győz, ezért elindultunk, igaz, nem a legjobb hangulatban. Még előtte hazavittük Ligeti Lacit, aki cserébe adott egy elemlámpát (batrilámpát, ahogy ő mondja), mivel az úton nem lesz igazán mi világítson. Így nagy lelkesen (ki jobban, ki kevésbé) nekivágtunk a lendvai hegynek. Tapostuk az aszfaltot, közben élveztük a csendet, ami igazán jól esett a buszban lévő hangzavar után. Közben eszembe jutott, hogy lehet, mégsem olyan jó ötlet most ez a gyalogosdi, főleg, hogyha ölni tudna Balázs a gondolatával, már rég halott lennék. De ekkor már nem volt visszaút, ha már egyszer elindultunk, akkor menjünk. Úgy számoltuk, hogy még kb. 3 óra az út, így ha minden jól megy, 11-re otthon is leszünk. Miután elhagytuk a lendvai hegy legmagasabb részén álló piramist (régi őrtorony vagy micsoda), elindultunk lefelé az erdőnek. Itt már jó szolgálatot tett a lámpa, melyet segített Tibi extraerős mobillámpája is (egy ideig). A határköveket követve betértünk az erdőbe, ahol az elolvadt hótól igen sáros és cuppogós volt a talaj. Még jó, hogy ezek a határkövek ilyen jól láthatóak. Remélhetőleg nem akarják őket eltávolítani, mert tájékozódásnak ezek a legjobbak itt a határsávban. Kb. 10 perces gyaloglás után már oda is értünk ahhoz az elágazóhoz, ahol le kell fordulni Tenke felé. Itt végre átléptük a magyar-szlovén határt, és immár itthon folytattuk az utat. Az erdei szakasz után már csak dózeres-aszfaltos út következett, úgyhogy egész jól tudtunk haladni. Tenkéről a nagy sár miatt az aszfaltúton jöttünk le, majd a kerékpárúton értünk le Lendvadedesre. Érdekes volt az időjárás, mert Lendván, és még a Tenkén is kb. plusz 8-10 fok lehetett, de ahogy beértünk Lendvadedesre, már csak plusz 1-2 fok volt. Ennyire megfogta a déli szelet és levegőt a hegy. Közben Balázs is kissé megenyhült, bár még szerinte sokat kell törlesztenem azért, hogy ilyen hülyeség jutott az eszembe. Na de ha valaki felkészül egy havas túrára, akkor nem ázik át a bakancsa, mondom én. A falu összes kutyáját felébresztettük miközben átgyalogoltunk rajta, majd lassan elértük a dedesi tavat. Már útközben feltűnt, hogy valami van a kerékpárút végénél, de a sötét miatt nem láttunk semmit, hiába világított oda Zsolti. Aztán mikor odaértünk, akkor ismertük fel, hogy 4 határőr ácsorog a kocsija mellett…szerintünk annyira elvakultak a lámpa fényétől, hogy megszólalni se tudtak. Innen egy jó órás gyaloglás következett még a városig, majd már azon vettük észre magunkat, hogy a lovardánál vagyunk. Ahogy gyalogoltunk a „belváros” felé, a fűrészüzem mellett egyszer csak megállt egy fehér kocsi, Zsolti meg is jegyezte, hogy ezek biztos határőrök lesznek…hát igaza volt. Mint mondták, gyanús volt neki, hogy 4 alak, hátizsákkal a hátukon a város felé igyekszik…elmondtuk nekik, hogy éppen Lendváról gyalogolunk haza, mert a nem volt elég nekünk a Rogla…totál nem-normálisnak néztek minket valószínűleg. Miután megvizsgálták az iratainkat, mehettünk tovább. A tűzép-telep sarkán aztán kettéváltunk, és mindenki ment hazafelé. 11-re szerintem mindenki haza is ért, úgyhogy egész jól kalkuláltuk a távot és az időt. Jó volt végre hazaérni, a lábamnak ez már pont elég volt. És a kocsim másnap is megvolt!
Megtett táv: kb. 23 km a Roglán + kb. 14 km Lendva-Lenti (összesen: kb. 37 km)
Gyaloglás időtartalma: kb. 7-7,5 óra
Tapasztalat: ha téli, havas túrára mész, előtte mindenképpen impregnáld a bakancsodat, vagy a váltócipőd is ép legyen, minimum
Ui: A Rogla annyira szép még így télen is, hogy azt tervezzük, tavasszal vagy nyáron újra visszatérünk, és akkor már a Fekete-tavat is megnézzük.
|
